Shock!

Az egykori Brigád romjain alakult pécsi Skru mind fazonra, mind dalokra nézve igen korszerűen mutatta fel a manapság a sikerhez szükséges összetevőket, bár a nemzetközi trendekhez képest némi fáziskésést véltem érzékelni. Myspace oldalukon ugyan modern dallamos metallal rokon zeneként írják körül stílusukat, de ne legyenek illúzióink, ez itt ettől még csont metalcore volt, amolyan igazi kelet-európai válasz a Killswitch Engage-re.

A minden eredetiséget nélkülöző zenei alapokon még simán túl is tettem volna magam, elvégre attól, hogy valami nem egyedi, még lehet zseniális, ezt a produkciót azonban úgy vágta haza Kövér András énekes fülbántó előadása, mint annak a rendje. A dallamos témák annyira hamisak voltak, hogy ilyen zuhany alá kívánkozó produkciót ekkora méretű színpadon nem is tudom, mikor hallottam utoljára, ha egyáltalán… Ráadásul a frontember nem szimplán hullámzó vagy bizonytalan teljesítményt nyújtott, hanem gyakorlatilag végig kritikán aluli módon hozta a melodikus részeket. Mivel az üvöltésekkel nem volt semmi gond, egyelőre inkább ezeket kellene erőltetni, közben pedig képezni azokat a hangszálakat, mert bizony van hová. Maga a csapat nem játszott rosszul, akadtak a dalokban pofás riffek, ízes gitárdíszítések, Fodor András dobos pedig kifejezetten tetszetősen hegesztette a ritmusokat, de ebben a formában a Skru egyelőre még csak az út legelején tart, és ezen az Insane torok Molnár Bálint vendégszereplése sem segített. A gitárszólókra is alaposan rá kell még gyúrniuk. Hiába, hosszú út vezet az Alive Or Just Breathing-ig…

Mivel a Superbutt buli elején még hátul interjúztunk Björn Gelottével, az első dalokról lemaradtam, de a fellépésből elkapott mintegy 25 perc alapján a szokásos formát hozták, ami azért nagy szó, mert az új gitárosok, Praznek Tamás és különösen Kovács Attila jóformán meg sem melegedhettek még a csapatban. A teljesítményen ez ugyanakkor egyáltalán nem hallatszott, ráadásul a két hosszú hajú muzsikus jelenléte sokat dobott a látványon is. A zenekar vegyesen játszotta az angol és magyar nyelvű dalokat, nekem személy szerint az előbbiek sokkal inkább bejönnek, különös tekintettel a legutóbbi You And Your Revolution lemez szerzeményeire, amik az utóbbi évek kiemelt hazai favoritjai közé verekedték magukat nálam, de összességében is rendben volt a koncert. Vörös András hangja élőben persze messze nem tökéletes, teljesen lazán, természetesen elővezetett vérprofi frontemberi teljesítményével és intenzív színpadi jelenlétével azonban feledteti a problémát. Vagyis a banda ugyanolyan szórakoztató volt, mint mindig, a korábbiaknál rockosabb, hangulatosabb utolsó lemezt pedig tényleg csak ajánlani tudom, ha még nem hallottad volna.

Az In Flames roppant szerencsétlenül járt ezzel a turnéval, hiszen Jesper Strömbladnak épp hivatásos szakemberek segítenek elfelejteni az alkohol szót – egyelőre kétséges sikerrel –, az alapító gitáros pótlására hivatott egykori Gardenian muzsikus Niklas Engelinnek pedig valamiféle személyes probléma miatt egyik pillanatról a másikra haza kellett utaznia Svédországba. Magyarán szólva az a banda, melynek legfőbb erősségét mindig is a két gitár briliáns összjátéka adta, egyetlen hathúrossal volt kénytelen kiállni a deszkákra, és hiába hozott ki Björn mindent a pocsék helyzetből, amit csak lehetett, ez ebben a formában azért nem volt az igazi. A Pinball Mappel nyitottak, és már itt is hallatszott, hogy noha a feszesség a szokásos, sőt, még a hangzás is rendben van, az alapvetően két gitárra írt nóták nem tudnak akkorát ütni ebben a formában. Láthatóan a csapatot is alaposan megzúzta Engelin lelépése, Anders többször is elnézést kért, amiért ebben a csonka formában kénytelenek kiállni, de különösebben nem tudtak mit tenni: nyilván le is mondhatták volna a fellépést, de inkább összeszorították a fogukat, és lejátszották a bulit.

A fentiekből nyilvánvalóan következik, hogy távolról sem ez volt életem legjobb In Flames koncertje, másokkal ellentétben azonban egy pillanatig sem éreztem gyalázatosnak vagy vállalhatatlannak a csapat teljesítményét. A tagok nem túl rózsás hangulata egyértelmű volt, egyikük sem tűnt túlságosan oldottnak, leszámítva talán pont Björnt, akire a legnehezebb feladat hárult. Ki is jár neki a maximális respekt, mert mindent megtett a győzelem érdekében, de kicsit olyan érzésem támadt, mint a 2004-es Summer Rocks fesztiválon, ahol a Testamentnek kellett kiállnia egyetlen hathúrossal: igyekeztek a körülményekhez képest a legtöbbet nyújtani, de eleve vert helyzetből startoltak rá a célra. Az csak a dolog egyik része, hogy nem szólt olyan erőteljesen a banda, mint azt megszokhattuk tőlük, és azon sem lepődtem meg, hogy a szólók alatt kiürült a zene, az azonban itt-ott mellbevágó volt, hogy a dalok megírásánál tényleg mennyire kihasználták a két gitár adta lehetőségeket. Bizonyos szerzemények teljesen más karaktert kaptak ebben a formában, és ez bizony nem nagyon szolgált előnyükre… Különösen a gyorsabb, sűrűbb nótáknál volt fülbeötlő a hiány, de egyes témák, karakteres díszítések szinte minden dalból el-eltünedeztek, máshol a szólók rövidültek meg, és így tovább. Ezt az alapra vett jelleget csak tovább erősítette a végletekig puritán színpadkép és fényjáték, Anders pedig még a szokásosnál is többet kamuzott el az énekből, ami azért valljuk be, nem semmi. Daniel Svensson és Peter Iwers persze hozták a formát, de ők valószínűleg álmukban is atomfeszesen játszanának...

Maga a program egyébként nem okozott különösebb meglepetéseket, a hangsúly az ezredforduló utáni érára helyeződött, ami a közönség fiatal átlagéletkora fényében teljesen érthető, bár nem tagadom, utolsó igazán nagy kedvenc In Flames lemezem a Reroute To Remain volt, az azóta született három album dalai a legütősebbeket leszámítva kissé egybefolynak nálam. A legjobban tehát most is az abszolút favorit Colony abszolút favorit címadójának, a Drifternek, a Cloud Connectednek és a hatalmas közönségkórussal megerősített Trigger himnusznak tudtam örülni, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy a Take This Life vagy a megjelenése óta nem nagyon hallgatott utolsó anyag Disconnectedje nem estek jól. Utóbbi „I feel like shit but at least I feel something” refrénje egyébként elég jól összefoglalta a zenekar hangulatát ezen az estén… De volt még többek között könnycseppelmorzsoló The Hive, népugráltató Only For The Weak, valamint Touch Of Red, The Quiet Place és zárásként My Sweet Shadow a legkevésbé kedvelt Soundtrack To Your Escape albumról, amik azonban koncerten már legutóbb is remekül működtek. A közönség végig kitett magáért, Friden nem is győzte köszönni a szellős kétharmadházat kitevő magyar In Flames rajongók lojalitását.

Nyilván most sem muszáj velem egyetérteni, de úgy gondolom, a svédek megérdemlik a tiszteletet azért, hogy Niklas lelépését követően sem mondták le a hátralévő turnéállomásokat. A körülményeket tekintve bőven élvezhető volt ez a nagyjából 70-75 perces koncert, de nyilván semmilyen szempontból nem említhető egy lapon a banda ezt megelőző négy budapesti fellépésének egyikével sem. Remélem, mielőbb rendezik a soraikat, és Jesper visszatérését azzal ünneplik meg, hogy beleteszik a koncertprogramba az Artifacts Of The Black Raint...