Shock!

A H.A.R.D. a különösebb bemutatásra már nem szoruló Hard egy speciális mutációja angol nyelven, Kalapács Józsi helyett a Wendigo és After Crying frontember BZ-vel a mikrofonnál, akit ugye szintén nem kifejezetten kell már külön ajánlgatni ezen az oldalon.

Mint ahogy azt ők is mondták, ritka és speciális alkalom volt ez a vasárnap esti, hiszen a H.A.R.D. leginkább külföld felé tekinget, és ki tudja, mikor játszanak majd ismét itthon ebben a leosztásban. Többször írtam már, hogy az eredeti Harddal egyszerűen nem tudok mit kezdeni, de ilyen formában mindenképpen kedvezőbb az összkép. Az eredmény kellemes, korrekt, hallgatható dallamos hard rock leplezetlenül a ’80-as éveket idéző stílusban, de szerencsére az eredeti magyar verziót belengő panelházi buké nélkül. Jók a zenészek, hallhatóan sokat is dolgoztak a dalok átlényegítésén, ráadásul BZ szövegei és az angol nyelv nagyon sokat dobtak a produkción, de ennek ellenére is óvakodnék attól, hogy különlegesnek nevezzem őket. Ugyanakkor így már benne van a dologban az ígéret, hogy akármi is lehet még belőle, ha írnak új dalokat BZ-vel.

A csapat egyébként a lebetegedett Zserbó nélkül lépett fel, de BZ régi barátja, a műsort egy nap alatt megtanuló Juhász Viktor kiváló teljesítményt nyújtott, így aztán fennakadás és mindenféle gebasz nélkül ment le a buli. Bizonyára még pozitívabban tudnék állni a dologhoz, ha a számos orbitális nyúlást egy kicsit megritkítanák, mert ez így néhol egyszerűen ciki, még akkor is, ha legalább a legüvöltőbb Voicesban helyrebillentették egy kicsit a mérleget a szellemes szövegi gegekkel (így talán még a refrénben emlegetett Mr. Coverdale sem kapna szívszélhűdést a szemrebbenés nélkül, egy az egyben átvett Give Me All Your Love és Fool For Your Loving témáktól). Úgy 30-35 percet játszhattak, a közönség egy jelentős része pedig láthatóan vette is az adást.

JSS presents Tempestt, foglalta össze a turné lényegét Jeff Scott Soto, vagyis aki egy kimerítő, egész estés szólókoncertre számított a világ egyik legfantasztikusabb hard rock énekesétől, azt akár meglepetés is érhette, Jeff ugyanis feljött a színpadra, felkonferálta a brazil Tempesttet, majd eltűnt a balfenéken. A dél-amerikai bandát előzőleg én sem ismertem, sőt, az sem rémlik, hogy hallottam volna róluk korábban, de az mindenesetre rendes húzás Sotótól, hogy ilyen lehetőséget adott nekik. Ez persze korántsem egyenlő azzal, mintha mondjuk az Iron Maiden vitte volna el őket egy körre, hiszen az A38-on sem hágtak egymás nyakára az emberek, de legalább az a harmadház, aki eljött, ízig-vérig fanatikus, nyitott rajongó volt. Maga a Tempestt amúgy egy négytagú banda, akik hallhatóan remek muzsikusok, jól el is szórakoztatták a közönséget a rendelkezésükre álló mintegy 40 percben, a nagyon elrugaszkodott dicsérő jelzőktől azonban tartózkodnék. Akadtak jó nótáik, sőt, összességében nézve is meggyőző volt a produkció, néha azonban az volt az érzésem, hogy nem tudják eldönteni, pontosan mit akarnak nyomni: valami marcona, Zakk Wylde-osan facsart riffeken alapuló málházós fémzenét, hagyományos hard rockot vagy enyhén progresszív beütésű metalt. Mindből bőven akadt a zenében, és éppen emiatt túl eklektikusnak tűnt a repertoár, nem véltem felfedezni igazán egységes arculatot. Azt ugyanakkor igazságtalanság lenne nem megjegyezni, hogy a szőke énekes, B.J. remekül eladta a bulit, a Burn feldolgozás pedig baromira ült, és alaposan be is indították vele a nézőtéren állókat.

Az est elsőszámú nézőmágnese, Jeff Scott Soto azért szerencsére viszonylag hamar visszakeveredett a deszkákra, és innentől kezdve olyan családias hangulat kerekedett a hajón, hogy ihaj. JSS-t eredetileg valami miatt kicsinek gondoltam, pedig a fickó jóval 190 centi fölött van, ami egyből ad neki egy bizonyos kiállást, és akkor még nem is beszéltünk jókedvű, folyamatosan pörgő egyéniségéről és páratlan hangjáról. A Tempestt legénységéből nemcsak az őt kísérő hangszeresek maradtak továbbra is a színpadon, hanem az énekes is, sőt, rögtön egy olyan dallal nyitottak, amit duettben nyomnak a brazilok lemezén. Nem tudom, azért emelkedett ez ki a Tempestt-átlagból, mert ebben énekel Jeff, vagy eleve azért ebben énekel ő, mert kiemelkedő nóta, de az biztos, hogy baromi jól megdörrent.

Soto már itt ízelítőt adott hangjának erejéből – B.J.-t gyakorlatilag hallani sem lehetett, amikor elvileg együtt voltak hivatottak trillázni – , az igazi bemutató azonban csak a második Eyes Of Love-nál kezdődött, ahol már a fejébe csapott egy amolyan soulénekesekhez passzoló kalapot is, a Talisman Colour My XTC-je és a Rock Star filmből ismert Stand Up And Shout pedig csak még nagyobb forróságot varázsoltak a fedélzetre. A hangulat tényleg az első pillanattól kezdve felülmúlhatatlan volt, a közönség szabályosan Jeff tenyeréből evett, akinek láthatóan igencsak ínyére volt a meleg fogadtatás, méltatta is rögtön egy sort Budapest szépségét – feltételezem, a fekvésre és az épületekre utalt, mert annyira lerobbant helyeken azért nem járhat, hogy a városban uralkodó állapotok tetsszenek neki – , majd jött Seal Crazyjének rockos verziója. Érdekes, csak itt esett le, hogy Jeff hangja egyébként is erősen rokon Sealével, ezért is áll neki ennyire testhezállóan ez a már eredetiben is több mint vállalható popnóta. A Tempestt tagjai ízlésesen és végig teljesen kéz alá dolgozva kísérték a frontembert, különösen jó volt hallani a profi háttérvokálokat, amikben ugyan B.J. vállalta az oroszlánrészt, de a pocakos, csatakos hajú basszer, Paolo Soza és a gitáros Gustavo Barros is kitettek magukért. Utóbbi mondjuk nem feltétlenül ragaszkodott az eredeti gitártémákhoz, de ezzel sem volt gond.

A program a turné speciális jellegéből fakadóan persze nem egy normál Soto koncertére hajazott, pár sor a capella I Am A Vikinget leszámítva például nem volt semmi Malmsteen Marching Outjáról – ezt is csak azért nyomta el az énekes, mert meglátott a nézőtéren egy Yngwie pólót – , és a Talisman életmű is kisebb hangsúlyt kapott, mint azt bármely JSS rajongó várná, ennek ellenére nem volt hiányérzetem. Játszottak egy új dalt is a készülő Soto anyagról 21st Century címmel, ami roppantul meggyőzőnek tűnt, és noha bizonyos hírek szerint a friss lemez egyáltalán nem lesz hard rockos, nekem ebből a nótából minden lejött, csak ez nem. Jeff ugyanakkor láthatóan annak örült a legjobban, amikor a közönség fanatikus magja csak úgy spontán belekezdett a Talisman I’ll Be Waitingjébe, és habár ez eredetileg nem is volt a programban, a ráadásban végül ezt játszották el. Itt már tényleg örömzenélésbe fulladt a koncert több rajongó színpadra invitálásával és némi közös refrénénekléssel, You Give Love A Bad Name-mel, a műsort pedig minden idők egyik legnagyobb AOR himnusza, a Journey Separate Ways-e zárta, ugyebár nem kis aktualitással…

Inkább amolyan bolondozós, vidám – és meglehetősen rövid – hacacáré volt ez a koncert, mint teljes értékű Jeff Scott Soto buli, de a frontember kisugárzása, jókedve, fáradhatatlan energiája és persze fantasztikus hangja bearanyozták minden egyes percét. Aki egy bevallottan haknijellegű fellépésből ekkora showt varázsol, az tényleg zseni, aki pedig egy ilyen énekest kirúg a zenekarából csak azért, mert nem hasonlít eléggé valakire, szimplán egy akasztanivaló barom.

Fotó: Valentin Szilvia