Shock!

A legendákat egyszerűen látni kell. Hazafelé a villamoson azon morfondíroztam, ez is ilyen tipikus „ha ezt annak idején mondta volna valaki"-jellegű este volt.

Mert ha annak idején mondta volna valaki, amikor tizenévesen, még káosz jelleggel szívtam magamba mindenféle zenét, és havonta másért voltam képes rajongani, na akkor volt egy korszakom, amikor az 50-es, 60-as évek amerikai rockandroll hőseit válogattam össze valami borzalmas kazettára, legalább ötször átmásolt minőségben, szóval, hogy ismételjem magam egy körmondaton belül, ha annak idején mondta volna valaki, hogy amit otthon az Unitra MK25 (talán) első közös családi magnóval teljesen lehetetlen módon, első szimpátia alapján vettem fel rádióból, azt majd megszámlálhatatlanul sok év múlva élőben fogom hallgatni/nézni, és vidáman táncolok a Great Balls Of Fire meg a Whole Lotta Shakin' Going On című, sosem fonnyadó örökzöldre, nos, akkor nem keveset pislogtam volna, mint tyúk a szatyorban, hogy na, haggyá' má' a hülyeséggekkel.

Pedig így történt. Mert a legendákat egyszerűen látni kell. Jerry Lee Lewis meg alap rákenról arc volt, és nemcsak az annak idején is botrányosnak mondható életvitele miatt. Elég megnézni egy korabeli felvételt, összeolvad a zongorával, abban a srácban benne volt a rockandroll már akkor, amikor maga ez a műfaj épphogy alakulóban volt. Az ötvenes évek végén felugrálni a zongorára, és még fel is gyújtani, azért ez a tengerentúlon is kimerítette a meghökkentő produkció fogalmát. Aztán persze később egy komplett szórakoztatóipar épült rá, de kétségtelenül (ő is) elindított valamit. Elképzelésem sincs, mi mindent élhetett át és láthatott, vélhetően köteteket lehetne megtölteni az élményeivel.

És akkor némi fáziskéséssel mi is megnézhettük mindezt – igaz, 1998-ban már járt nálunk, de az sem épp tegnap volt. Épp ideje, hogy a Killer újra színpadra lépjen nálunk – amíg még bírja. 75 éves az öreg, amibe belegondolni is elképesztő, mert mit szoktak csinálni 75 évesen az emberek? Eltotyogni a közértig, összeseperni faleveleket, jobb esetben tevékenyebb életet élni, rosszabb esetben már nem létezni... 75 évesen turnézni a világban totálisan nonszensz és egyben tiszteletreméltó, nekünk meg csak jó, hogy még valahol meg tud csapni annak a szele, hogy milyen lehetett az a nálunk sosem létezett, korai hőskorszak. Bár azt az időszakot nehéz elképzelni ezzel a 2010-es hangosítással és színpadi megjelenéssel, még akkor is, ha a kísérőzenészek átlagéletkora cirka 66 év, és elég rájuk pillantani ahhoz, hogy érezd a megélt éveiket.

Nyilván ennyi idősen már nem képes másfél órát színpadon muzsikálni Jerry Lee Lewis, ezért a koncertet a zenekar nélküle kezdte, 3-4 dallal, ami közül a Wooly Bully az, ami egész biztosan rajta volt a válogatáskazettámon. Aztán bekonferálták Jerry Lee Lewist, aki leült a zongorához, és hiába reszket a keze, a zongora billentyűin tévedhetetlen. Iszonyú kíváncsi lennék, vajon neki mit nyújt ma még egy-egy koncert, mennyire élvezi egyáltalán a zenélést - valamennyire nyilván, különben otthon ücsörögne, és tojna arra, hogy ő egy legenda. Nem volt tán egy óra sem, amíg hallgathattuk, de sok dalt kaptunk, mert ugye régen nem nyújtottak túl semmit, 2-3 perc jutott egy számra, és ennyi, bőven elég is volt. Persze több volt a lassabb, helyenként már bluesos jellegű szerzemény, nyilván pihentetőbb lassabban kalimpálni, mint ütni azokat a magas hangokat folyamatosan, még akkor is, ha a közönség inkább azt szeretné hallani. Mert abban van AZ a feeling, amitől egy kicsit mi is Marty McFly-ok lehetünk.

Egyébként már maga a nézőtér is totálisan szürreális látványt nyújtott: a fél csarnokot ülőhelyek töltötték meg, mögötte a küzdőtér, illetve most inkább a tánctér, ahol néhány idősebb pár is érezte még a lábában a boogie-t, de hát ez most az ő fiatalságukat hozta vissza, amikor még táncórán lehetett ismerkedni, és a táncterem szélén hajnalig kornyadoztak a lányos anyukák.

Jerry Lee Lewis már nem ugrál a zongora tetején, viccelődni viszont még tud, és a hangja is meglepően rendben van. Ha ránéz az ember, csak azt látja, hogy semmi extra módon nem változott meg a fiatal önmagához képest, csak szimplán normálisan megöregedett – pedig azért alaposan megélte a maga éveit. Az meg leírhatatlan, hogy a cikk elején említett két gigasláger milyen ovációt váltott ki (de hogy lehetett ülve kibírni?...) – ezek a dalok egészen egyszerűen táncolásra születtek. Aztán a végén felállt, elköszönt, a zenekar még lezárta talán kicsit kurtán-furcsán az estét, mi meg mehettünk haza, hogy ez is kipipálhattuk, láttunk egy igazi legendát.