Shock!

Néha még mindig valamiféle időhurokban érzem magam, hiszen ez a Joe Satriani-koncert is három éve tologatódott ide-oda, de legalább nem tűnt el a végtelenben. A helyszín a Barba Negra nagyobbik sátra lett, ahol voltam már nem egy teltházas eseményen, de ennyire durván egymás hegyén-hátán nem láttam még autókat parkolni. Persze más a közönségréteg, ide már nem a felvarrósmellényes-mindegymitiszomcsaküssönki-arcszeszemiscsakpitralon réteg jött, hanem egy sokkal decensebb, helyenként már-már kimondottan nyugdíjasklubra emlékeztető emberadag. Ennek megfelelően az este nem a vaskos riffekről és a tomboló energiákról szólt.

Sokkal inkább ülős hangversenyes hangulat lepte el a Barba sátrát, legalábbis különösnek tűnt a kontraszt egy korábbi metálbulin részt vevő közönség, meg a mostani, kicsit üveges tekintettel maga elé meredő, totálisan moccanatlan tömeg között. Furamód még az utolsó, immáron öt évvel ezelőtti Satriani-koncerten is (amit valahogy két-három évvel közelebbi időpontnak érzek) jóval bulisabb volt a hangulat (bár talán a nyáriasabb hangulatú szabadtér miatt is), szóval elképzelésem sincs, miért volt ennyire végtelenül nyugis aznap este mindenki – néhány tök aranyosan táncikáló idősebb hölgy kivételével.

Olyannyira sokadszorra halasztott koncertkörút volt ez, hogy eredetileg még az előző Shapeshiftinget promotáló körútnak szánták, aztán becsúszott tavaly az elefántos lemez, ami hozzám sokkal közelebb került, így boldogan láttam, hogy erről is bekerült a programba néhány dal. Tán a két új album miatt vagy csak simán így volt kedve a mesternek megszerkeszteni a turnéját, de az este két külön felvonásból állt, szóval tényleg jó sokféle hangulatot és szó szerint dupla koncertbemutatót kaptunk a kopasz virtuóztól. Láttam már párszor élőben, minden egyes alkalommal elvarázsolt és minden egyes koncertjére kimondottan élesen emlékszem, ami bizony a jó daloknak köszönhető, mert Satriani úr azért tényleg limitáltan szórakoztató látvány élőben. Persze kár is ezen lamentálni, hiszen pont ilyennek szeretjük, a soha nem öregedő formájában, kopaszon, az elmaradhatatlan napszemüvegében és fekete pólójában, kis grimaszaival, nem önfényező, de megalázóan káprázatos gitárjátékával.

Joe Satriani szeret mesélni a dalaival és ezt ezerszínűen teszi. Az a fajta gitáros, akinek azonnal felismerhető a stílusa, és inkább a megjegyezhető, karakteres, ízes témákról szól többnyire a hangszeres játéka, semmint a fénysebességgel való tekerésről. És azt, hogy mennyire nem csak róla szól az este, mi sem példáz jobban, hogy teret adott a többieknek is: volt egy-egy korrekt dob- és billentyűs szólórész is. Persze, ilyen hosszú szettben mondhatni megérdemelten, főleg, ha már olyan nagyágyú került a dobok mögé, mint Kenny Aronoff, akinek illett megmutatni magát egyedül is. Az „új” billentyűs kolléga, az ausztrál Rai Thistlethwayte játékáról meg ordít, hogy inkább dzsesszben érzi magát otthon és bizony jót is tesz az ő fűszere Satriani világának, én csak üdvözölni tudom ezt a kellemes kollaborációt. (Hello E 104th St NYC 1973, jó volt ezt is hallani élőben, egy Night Scene jöhetne legközelebb!)

Néhány dalnak különösen örültem, ezek egyike a Thunder High On The Mountain (oké, ez volt az előzőn is), egy régebbi nagy kedvencem, a Crystal Planet, vagy a még régebbi Luminous Flesh Giants. Azt meg mondanom sem kell, hogy az új számok tömkelegét boldogan hallgattam, bőven van miből válogatni, nem is szellőztetett meg Satriani mindent, amire kíváncsi lettem volna – az új darabok engem mostanában jobban érdekelnek egy koncerten, mint a sokszor megjáratott tételek. Például a Sahara koncerten is borzongatóan izgalmas és gyönyörű, a Faceless talán még megkapóbb, de a Teardrops is szépíti a lelket, és bizony klassz volt az Ali Farka, Dick Dale, An Alien And Me is. A műsor végén nyilvánvalóan mindig akad pár kihagyhatatlan tétel: az Always With Me, Always With You, a Satch Boogie meg a Surfing With An Alien hármasa nélkül talán nincs is nagyon Satriani-este.

Szokás morfondírozni a Barba hangzásán – nálunk is bőven megy az adok-kapok a kommentszekcióban –, én sem tudom megkerülni: voltam már kimondottan jól szóló eseményen a helyszínen, meg pár kevésbé acélos rendezvényen is. Ez az este az utóbbi tábort szaporítja, a dobsound sajnos eléggé kiugrott az összképből, főleg a pergő, a gitár kásásnak tűnt, de tény, hogy balra elöl álltam végig, nem tudom, hátrébb, középtájt javult-e az összhatás. A háttérvetítés is rendben volt, a fényeket jól használták (végre nem sziluetteket lehetett csak látni), sok konferálás helyett pedig csak egymás után sorjáztak a dalok, amelyek egyesével külön utazásra hívták az elmét. Nálam abszolút flow-élményként működik Satriani zenéje, akár otthon hallgatva, akár élőben, totálisan kikapcsol, megnyugtat, elvarázsol, így történt ez aznap este is. Pont ezért képtelen vagyok megunni Joe világát, és talán így volt ezzel a velem ott lévő nagyjából teltházat képviselő embertömeg is.