Shock!

A lehető legkomolyabban kérdezem csak úgy magamtól – s ha már így összejöttünk, akkor tőletek is –, hogy mégis mi a jóistent lehet még írni egy tizen-akárhányadik Joe Satriani-lemezről? Ha azt mondanám, hogy szinte semmi újat, azzal nagyjából ki is meríteném a fenti kérdésre adható választ, de ne egyszerűsítsük le ennyire a dolgot: adjuk meg ismét az esélyt, hallgassuk jóra és próbáljuk meg élvezni a mester legújabb agymenéseit, hiszen ha már rajongók vagyunk, ez a legkevesebb amit megtehetünk. Ilyen hozzáállással feküdtem neki én is az új szerzeményeknek, és hát mit mondjak? Első nekifutásra nem győzött meg teljes mértékben a The Elephants Of Mars.

Már a sárga hátizsák/gitár-kombós promóciós fotóknál is éreztem, hogy Jóskánál ezúttal egy kicsit messzebbre mehettek el otthonról, és különben is, mi az, hogy elefántok a Marson? De oké, Satchót eddig sem kellett túl komolyan venni, régebben is gyakorta megtörtént, hogy megzenésítette a lehetetlenebbnél is lehetetlenebb ötleteket, és ha most éppen a Marson trombitáló elefántok ösztönözték zenemuzsika komponálására, ám legyen. A gitárosban egyébként mindig is azt bírtam talán a legjobban, hogy gyakorlatilag bármivé képes volt átlényegülni, ha önkifejezésről volt szó, ahogy sokszínűségben is szinte egyedülállónak számított a mezőnyben. Úgy tudott szürreális lenni, hogy a következő pillanatban ismét két lábbal állt a földön és így egyformán meg tudta szólítani a művészlelkeket és az egyszeri embereket is. De a lényeg, hogy Joe akármerre is csavargatja a stílusát, a végeredmény általában mindig művészi és minőségi lesz, s e tekintetben a friss anyagon hallható muzsikáról sem lehet mondani egyetlen rossz szót sem.

Már elsőre is lekenyerezett a lehetetlenül jól megdörrenő hangzás: a mélyek valami embertelenül finoman simogatnak, amitől a zenének olyan alja lett, hogy már csak emiatt is képtelen voltam megszakítani a műsort, de a külön szakmaként értelmezhető visszhangosítás is csúcskategória. Önmagában persze ez nem elég, s elsőre is leginkább háttérzeneként működik a The Elephants Of Mars, hisz összességében kevés olyan pillanat van, ami igazán magára vonzaná a figyelmet. Sokadszorra persze már valamelyest kikristályosodik a produkció, a fülekbe ül egy-egy melódia, de például az első három tételt – köztük a címadót is – amolyan „szódával elmegy"-kategóriába sorolnám, még úgy is, hogy száz százalékig bennük van az a bizonyos Satriani-íz. Talán a melankolikusan visszafogott Faceless emelkedik ki valamennyire a nyitó hármasból, illetve az ezt követő fiatalosan laza Blue Foot Groovy, ami nyilvánvalóan a legjobban eltalált téma a teljes albumon.

Az enyhén fúziós hangulatú E104th St NYC 1973 is inkább csak addig jó, amíg nem fordul át céltalan maszturbálásba, ami egyébként is eléggé jellemző most ezekre a nótákra. Nekem kicsit hiányoznak az önmagukban is helytálló, ötletes alapok, amelyekbe korábban is kapaszkodni lehetett, valamint az okosan kiérlelt, úgymond fütyülhető dallamok a már ezerszer hallott, imprós, wah-pedálos szólóorgiák helyett. Mert ugye amikor egy gitáros elkezdi ugyanazokat a berögzült sémákat nyüstölni (lásd Yngwie „Mókuskerék" Malmsteen), általában bizonyos idő után unalomba fordul a show, még akkor is, ha az illetőt Satchónak becézik. Az olyan kiváló dalcímektől is fantáziadúsabb megzenésítést vártam, mint a Dance Of The Spores vagy akár a Sailing The Seas Of Ganymede: ezekből akár sokkal többet is ki lehetett volna hozni az egyéni teljesítmények villogtatása helyett. Az a baj, hogy többszöri meghallgatás után sem tudok nagy kedvenceket kiemelni, ami eddig nem nagyon volt jellemző a gitáros műveire. A szerintem eddigi mélypontnak tekinthető What Happens Nextnél ugyan egy fokkal jobb lett ez az elefántos lemez, de az előző, hasonló vizeken kóválygó Shapeshiftert azért nem szárnyalja túl.

A tizedik nótánál határozottan be kellett volna fejezni ezt a műsort, mert ami az anyag utolsó egyharmadában történik, az már kábé nulla izgalmi faktorral és jelentőséggel bír, s amire totálisan senki nem fog később sem emlékezni... erre akár még a legújabb gitárhúrkészletemet is rá merném tenni. Ha ez nincs, a pontszám talán lehetett volna hét és fél is, de így csak hetes.