Shock!

A két évvel ezelőtti What Happens Next című Joe Satriani-lemez lenyűgözött (az akkor megjelent kritikánkkal ellentétben), imádom a mai napig, a késői éra egyik csúcsalkotásává érett. Ez a mágikus trióban készült album lüktet az élettől, a gondolatoktól, de hát aki Glenn Hughesszal és Chad Smithszel készít dalokat, az méltán számíthat valami igazán átütőre. A lemez utáni turné is elért hozzánk, ahol még jobban átjött, mit is akart Satriani a gitár segítségével megfogalmazni.

Két évvel később, a tizenhetedik sorlemezt a szokásos izgalommal vártam – biztos jó lesz, rossz nem lehet. Joe körül ismét lecserélődött a kísérőgárda, ezzel a zenei irány is másfelé mutat. A legfontosabb változás – szerintem –, hogy a doboknál egy teljesen másféle iskolában mozgó zenész ül, a keresett sessionista Kenny Aronoff, aki ugyan ANNYIVAL nem idősebb Chadnél, mégis, feelingre totálisan másféle világhoz tartozik. A neve John Mellencamp mellől lehet leginkább ismerős, de ha végignézed a wiki-oldalát, tényleg gyökeresen eltérő közeget és mentalitást hozott magával Satriani mellé. Ez azonnal érződik is, már az első, címadó dalnál is üvöltő a különbség, sokkal puritánabb (nekem Chad életteli, lélegző dobtémáihoz hasonlítva fapadosabb) a játéka, ennek ellenére sokszor úgy érzem, mintha (nem jó értelemben) átvenné az uralmat a dalokban. Nem tudom megmagyarázni, miért, de nekem nem igazán rokonszenves, amit beleadott a közösbe, de ez tényleg abszolút szubjektív gondolat.

Az idei történet másik fontos résztvevője Chris Chaney basszusgitáros, aki a Jane's Addictionnel indult nagyobb útra, később pedig szintén több sornyi formációval zenélt együtt. Itt a sajnos csak egy lemezt megért The Panic Channelt említeném meg, talán az a legismeretlenebb a többi nagy név között, pedig a (ONe) hihetetlenül izgalmas alkotás. Jó dolgokat tesz hozzá a számokhoz, ám azok nem miatta nem találtak utat hozzám. A Shapeshiftingre rajzolt világ régimódibb, a '70-es évek ízeit hordozza, igazából a futurisztika-mániás Satrianitól kicsit furcsa is ez az avatag, mondhatni ódivatúbb világ, noha egy-egy hajlításából, meg olykor hangzásképből azért összetéveszhetetlen, hogy ki játszik a gitáron.

Jó néhány alkalommal ízlelgettem már a dalokat az utóbbi hetekben, és bevallom, háttérzenének teljesen rendben vannak, noha úgy elég sokszor előfordult, hogy munka közben teljesen elfelejtettem, mi szól, szinte meg sem hallottam egy idő után, csak az tűnt fel, hogy csend lett. Kevés a megjegyezhetőbb momentum, például az All For Love sem igazán az, de ez a két és fél perces szerzemény nagyjából tetszik, illetve a szintén líraibb Teardrops vált rokonszenvessé, meg a gyorsabb Spirits, Ghosts and Outlaws, de igazából egyiknél sem érzem azt, hogy agyon kellene hallgatnom. Az Ali Farka, Dick Dale, An Alien And Me (nemröhög, magyarul senki sem beszélhetett a környéken, amikor címet kapott a dal) a Ponyvaregény egyik főtémáját (Misirlou) idézi hangulatban, míg a záró Yesterday's Yesterday bendzsós témája nyilván a countryba kóstol bele. A Perfect Dust úgy boogie, hogy a ZZ Top jutott eszembe róla, a Nineteen Eighty indításánál meg a kopasz fiatalember elég szépen magáévá tette az AC/DC Thunderstuckjának főtémáját, aztán persze átmegy az egész kicsit unalmas, kisujjból kirázott motívumokba. Az All My Friends Are Here témáit is hallottuk tőle milliószor, most egy kicsit lazultabb, lassabb formában kerültek ide, a Falling Stars meg James Bond-filmzene. És bizony készült egy olyan dal is, amitől a hideg ráz, a Here The Blue River reggae-jét át fogom léptetni mindig.

Nem emlékszem másik alkalomra, amikor ilyen sokfelől lapátolta volna be Satriani mások ötleteit a saját vödrébe, talán most egy kicsit kevesebb volt az inspiráció az új anyaghoz. Rejtély, hogy ehhez a régimódi zenéhez miért készült ilyen jövőbe mutató, más zenei közeget ígérő borító – bár lehet, előbb összeállt, mint a zene. Két lépés távolságból nyilván nem lehet azt mondani, hogy ez egy rossz lemez, de hozzám most nem került közel: számomra unalmas és önismétlő a Shapeshifting. Talán túl rövid volt a szünet a két album között, meg elfogyott az ihlet. Jövőre vélhetően újra találkozunk élőben, amit jobban várok, mint valaha, addig bőven lesz időm még barátkozni ezzel a lemezzel is.