Shock!

Megmondom őszintén, a Kamelot lemezei iránti érdeklődésem valahol közvetlenül a The Black Halo után veszett el, nagyjából tíz évvel ezelőtt. Bármennyire is imádom a csapat zenéjét, az utóbbi anyagok számomra kissé üresnek és önismétlőnek tűnnek. Hiába teszek ugyanis mindegyikkel legalább egy próbát, valahogy egy sem fog meg igazán, így ha Kamelotot van kedvem hallgatni, rendre a régi, még Roy S. Khannal készült lemezeket vagy az első kettőt (emlékszik még valaki Mark Vanderbiltre?) veszem elő. Ettől függetlenül élőben mindig szívesen megnézem őket, hiszen az „új" vokalistával, Tommy Karevikkel is rendre izmos koncerteket adnak.

Bár egészen az utolsó pillanatig úgy tűnt, hogy nem fogok eljutni erre a koncertre, este kilenc körül mégis a Barba Negrában találtam magam, ami ugyan azt jelentette, hogy a két bemelegítő csapat, a Withem és az Aeverium fellépéséről lemaradtam, Thomas Yougbloodék műsorát azonban szerencsére nem késtem le.

Aki ott volt a legutóbbi pesti Dream Theater-bulin, bizonyára egyetért velem abban, hogy a Kamelot már ott is lehengerlő formát mutatott, annak ellenére is, hogy tűző napsütésben és dögmelegben kellett fellépniük. A jó formát pedig sikerült konzerválniuk, a koncert negatívuma a bandától függetlenül jelentkezett. Természetesen a hangzásról beszélek, amit csak a szettjük felénél, kábé 45-50 perc elteltével sikerült belőni, addig ugyanis Youngblood gitárjából alig lehetett hallani bármit is, ellenben Oliver Palotai monumentális billentyűs témái az éneket leszámítva gyakorlatilag minden mást elnyomtak. Furcsa módon épp azt követően állt össze a hangzás, hogy a Rule The World végén a cucc borzasztó hangosan elkezdett sípolni. A következő Insomnia viszont már tökéletesen szólt, azaz megjött végre a gitár, és velünk is maradt a buli végéig. Kisebb szépséghiba, hogy ekkor már csak nyolc tétel volt hátra...

Mindez természetesen nem a zenekar hibája, az pedig világosan látszott, hogy a fiúk nagyon odateszik magukat, méghozzá nemcsak az előadást, hanem annak vizuális körítését tekintve is. A színpadot tőrként átdöfő, különböző színekben pompázó reflektorok ugyanis olyan látványt nyújtottak, amilyet klubkoncerten igencsak ritkán tapasztalni. A tökéletes fényjáték pedig egy szemlátomást összeszedett, stabil és magabiztos bandát világított meg, akik a fellépés minden pillanatát élvezték. Tommy Karevik persze elég egyértelmű Khan-klón, de ez nagyjából tíz percig zavart, mivel amellett, hogy tökéletesen hozza a Roy-féle dallamokat, még kifejezetten szimpatikus figura is. Mellette a bőgős Sean Tibbetts akár második frontembernek is elmenne, Youngbloodról pedig süt az a fanatizmus, amivel egyedüli őstagként immár huszonöt éve életben tartja a zenekart. A lelőhetetlen mókamester Tibbetts ráadásul pont ezen a napon ünnepelte születésnapját, úgyhogy természetesen fel is köszöntötték a többiek.

A program nagyrészét a legutóbbi, hat dallal megidézett Haven töltötte ki, amihez ha hozzáadjuk a Silverthorn két trackjét, illetve azt a tényt, hogy a tizenhét tétel közé egy dob- és egy billentyűszóló is belefért, máris kijön a matek, amely szerint a Khan-éra alulmaradt a keravikos lemezekkel szemben, 8:7 arányban. Mindez azonban a meglepetésemre igen szépszámú – és rengeteg fiatalt is felvonultató – közönséget egyáltalán nem zavarta, és az új dalokat (köztük persze leginkább a klipes tételeket) fogadó ováció azt mutatta: a zenekar abszolút jó úton jár. A buli további érdekessége volt, hogy ezúttal nem igazoltak le külön női vokalistát a turnéra, hanem az előzenekar Aeverium énekesnője, Aeva Maurelle hozta a korábban Simone Simons, Alissa White-Gluz vagy Linnéa Vikström által énekelt részeket, összesen talán négy vagy öt dalban. Elnézve a hosszúcombú szőkeséget, rögtön meg is bántam, hogy lemaradtam a saját zenekaráról.

A magam részéről sajnálom, hogy az első négy korongról semmi sem fért bele a programba, de úgy tűnik, ezzel egyrészt masszívan kisebbségben vagyok, másrészről pedig kénytelen leszek megbarátkozni a gondolattal, hogy a srácok nem kívánnak nosztalgiázni. És bár lehet, hogy a Kamelot nem mostanában fogja kiadni karrierjének csúcsproduktumait, az azonban biztos, hogy élőben továbbra is nagyon jók. Olyannyira, hogy a lemezen számomra kissé szürkébb dalokat is képesek úgy előadni, hogy minden percüket élvezzem. Egy zenekar igazi ereje pedig pontosan a színpadon mutatkozik meg.

Fotó: CSLP Rocks / Hard Rock Magazin