Shock!

Úgy döntöttem, hogy szigorúan tiszta lappal fogom indítani a legfrissebb Kamelot-albummal az ismerkedést, múltidézésről szó sem lehet. Megpróbáltam erre az ötven percre elfelejteni, hogy ebben a zenekarban egy olyan zseniális torok énekelt egykor, akit talán már nem is tudnék semmiféle újabb pozitív jelzővel illetni. Roy Khan magasztalását megtettem már a közelmúltban a Conception In Your Multitude-ja kapcsán, de akárhogy is próbáltam elvonatkoztatni magam tőle a friss album kivesézésekor, tudat alatt is úgy érzékeltem, hogy a szelleme még mindig itt kísért, pontosabban: még mindig folyamatosan jelen van ebben a zenekarban.

Pedig ez az album már a második a három éve megjelent Silverthornon bemutatkozó Tommy Karevik énekessel, aki nem mellesleg még a progmetalos Seventh Wonderben is érdekelt. A férfimodelleket is megszégyenítő kiállású svéd frontember adottságait persze őrültség lenne kritizálni, és ugye azt sem kell különösen ecsetelnem, hogy ezúttal is fantasztikusan teljesít. Az igazán önálló egyéniség hiánya azonban már elsőre is fülbeötlő vele kapcsolatban. Ez önmagában még nem jelent katasztrófát elképesztően karizmatikus elődje után, azonban Tommy olyan mértékben él Khan tipikus, számtalanszor alkalmazott és tökéletesen bejáratott frazírjaval, védjegyszerű vibrátóval és hangképzési módszereivel, hogy az ember kénytelen arra gondolni: a Kamelot megtalálta a legtökéletesebb Khan-kópiát, aki ugyan megbirkózik a régi dalokkal is, de eredetiség tekintetében képtelen felvenni a versenyt elődjével. Ettől még nyilván működik a zene (hiszen valamilyen szinten mindenki pótolható), csak hát amikor a Kamelot különleges zenei világa kerül szóba, akkor nem feledkezhetünk meg arról a bizonyos pluszról sem, amelyet nagyrészt a négy éve nyugdíjba vonult előző énekesnek köszönhetünk... Na, ez a jelenség itt már sajnos csak múlt időben létezik, így csak azt tudom tanácsolni, hogy mindenki ebben a tudatban próbáljon megismerkedni az anyaggal.

Ijedtségre persze semmi ok, mert ezt leszámítva ismét roppant igényes muzsikát kapnak a kezükbe a műfaj és a csapat kedvelői. Sőt, megkockáztatom, hogy ez az anyag még talán az előzőnél is sokkal jobban sikerült, de tökéletesnek azért nem nevezném. A legelső ismerkedés alkalmával például az első három nóta olyan nagy ásítások közepette suhant el mellettem, hogy csak annyira voltam képes gondolni: jó-jó, ez itt az új Kamelot, de ennél ők azért sokkal többre képesek. A megszólalás újfent lenyűgöző, a stílus is változatlan, drasztikus zenei váltásnak nyoma sincs, de első nekifutásra mégis hiányzik az a bizonyos szikra, ami lángra lobbantja az embert, és ami annyira ellenállhatatlanná tette a régebbi lemezeket. A negyediknek érkező, sodró lendületű Veil Of Elysium aztán végre azonnal meghozta a várva várt érzést. Ez az igazi Kamelot! Persze magam is tisztában vagyok vele, hogy Thomas Youngbloodék lemezei nem érnek be elsőre, és a hosszú ismerkedés szerencsére meg is hozta gyümölcsét, így mostanra már az első három szerzeménnyel is simán megbarátkoztam. Ugyanakkor hosszabb távon is akadnak az albumon tölteléknóták, mint ahogyan sajnos a 2007-es Ghost Operától kezdődően minden lemezükön. Ilyen felesleges momentum például a My Therapy vagy éppen az utolsó előtti Revolution, amelyek egész nyugodtan lemorzsolódhattak volna a végső szortimentnél.

Van viszont itt egy bombasztikus hangszerelésű, hatalmas kórusokkal alázengetett End Of Innocence, amely kétségkívül a lemez egyik legmarkánsabb tétele, illetve egy speedes alapokra fektetett Liar Liar (Wasteland Monarchy), amely gyorsasága ellenére is olyan mértékű drámaiságot, emelkedettséget hoz, hogy az szinte Webber musicaljeihez fogható. A dalba még az Arch Enemy üdvöskéje, Alissa White-Gluz is belehörgölődik egy kicsit, de azért tiszta hangon is hagyták, hogy elénekeljen pár sort, ami sokkal jobban is áll neki. Kiemelném még az egzotikus kürtökkel felvezetett, Beautiful Apocalypse-et is, amely talán a legszebben idézi fel a korai lemezek rejtélyes, semmihez sem fogható atmoszféráját. A lírai pillanatokat pedig az Under Grey Skies hozza el, ahol két vendégzenész is szerepel: a kelta sípokat a Nightwishből „kölcsönkért" Troy Donockley fújogatja, a női vokálokat pedig Charlotte Wessels hozza, akit a Delain nélkülözött egy időre. Balladákban mindig is erős volt a Kamelot, azonban ezt a szerzeményt talán túlságosan is belemerítették a klisékbe, és Charlotte sem egy felsőligás énekesnő, szóval olyan túlzottan sokat nem is tudott hozzátenni a dalhoz. Youngblood valószínűleg a kisujjából rázta ki ezt a tételt... Ellenben Sascha Paethnek és Jacob Hansennek köszönhetően a végeredmény mégiscsak élvezhető.

Először nagyon ingadozó érzelmeket váltott ki belőlem a Kamelot legfrissebb munkája, de mint ahogy azt már megszokhattuk ennél a csapatnál, idővel csak-csak beérnek a nóták, és ebben a progos, szimfonikus power metalos közegben talán nem is jön ki ennél igényesebb és erősebb anyag az idén. A visszajelzések és a különböző fórumok véleményeinek alapján a siker már most borítékolható, és akinek esetleg túlságosan giccsesek és felszínesek a legutóbbi Nightwish-lemezek, nyugodtan ássa inkább bele magát a hagyományokat maximálisan tisztelő Havenbe. Sőt, akár még Roy Khan-rajongók is próbálkozhatnak vele! Mint a fentiekből látható, a múlttól bizony nem egyszerű elvonatkoztatni, így a pontszám is szigorúan a The Fourth Legacy / Karma / The Black Halo lemezek ismeretében lett annyi, amennyi.