Shock!

Ahogy az sajnos vagy nem sajnos szokás nálunk, a kép ezúttal sem lehet teljes: az Architects el-, a Bury Tomorrow és az Atreyu pedig kimaradt, de nyugi, a helyszínen is többen választották a magyar-osztrákot, mint az első két csapatot. Nem is tudom magam szégyellni, hogy a meccs jobban érdekelt, mint a totális középszerben utazó Bury Tomorrow, és ugyan velük ellentétben a pár év szünet után újjáéledt Atreyu műsorát szívesen megnéztem volna, a 2:0 után értük sem tudtam könnyeket hullatni, hiába hallottam csak és kizárólag jókat a fellépésükről. Majd egyszer, majd máskor...

Az August Burns Redet már elejétől fogva láttam, és mivel az Architects sajnálatos kiesése miatt minden banda hosszabban játszott az eredetileg tervezettnél, JB Brubakerék mindenképpen kiemeltebb szerepet töltöttek be ezen az estén. Nem mondom, hogy bánom a dolgot, de ezt a csapatot lemezen sem tartottam soha annyira kiemelkedőnek, mint amennyire népszerűek, és mi tagadás, ez a fellépésük sem tett éppen rajongóvá. A tavalyi Found In Far Away Places albummal minden korábbinál bátrabb kísérletezésbe, változatosabb mozgásba kezdett pennsylvaniai metalcore-osokra különösebben nem lehetett panaszkodni, de – nyugodtan köpködj meg – már úgy negyed óra elteltével is azon kaptam magam, hogy unatkozom. Nincs gond a zenekarral, de ugyanolyanok voltak számomra élőben, mint lemezen: többnyire kiszámíthatók és kissé eseménytelenek.

Ha jól számoltam, talán négy dal került elő a 2015-ös albumról, de összességében nem érzékeltem különösebb csúcspontokat, így is eléggé összefolyt az egész műsor. A csapat közkedveltsége elvitathatatlan, nagy eufória fogadta őket – a meccs vége után eleve népünnepély-hangulat uralkodott a Parkban –, a magyar válogatott jól beütemezett fényezésével pedig gyorsan még jobban kenyérre is kente a közönséget a gárda, de úgy vettem észre: idővel a lenti reakciók is lanyhulni kezdtek a nagyon tipikus breakdownok meg a folyamatos ha-kell-ha-nem gitárgurguláztatás közepette (persze nyilván az elöl küzdőket leszámítva). Nem segíti az August Burns Redet a cseppet unalmas kiállás sem, hiszen Jake Luhrs énekest leszámítva nincsenek igazi fazonok a bandában, ő pedig egymagában kevésnek bizonyult ahhoz, hogy eladja a bulit. Pedig becsülettel harcolt amúgy: nyomatta a nagy terpeszeket, folyamatosan mászkált ide-oda, sőt, még a mikrofont is gyakran pörgette a feje körül amúgy Sebastian Bach-módon (bár kissé talán kevésbé életveszélyesen).

Egyébként korrekt módon játszottak, bár mint sok hasonló ívású csapatnál, az August Burns Rednél is feltűnő például, hogy gitárszólók tekintetében néha JB is tovább akar nyújtózkodni, mint ameddig a takarója ér. Matt Greiner dobolásától sem haltam el különösebben: hozta, amit kellett, de sokkal dinamikusabban, lendületesebben játszó ütősök is akadnak nála ezen a vonalon. A Back Burnert, a Ghostsot vagy a záró White Washedot azért persze nem volt rossz hallani, de jelentősen nem módosították a róluk bennem élő képet ezen a koncerten. De tőlem mondhatod azt is, hogy csak öreg vagyok már, és azért nem érzem át a csapat nagyszerűségét, a lényegen ez sem változtat.

A fentiekre csak ráerősített a Killswitch Engage színpadra lépése, ugyanis már nagyjából a nyitó A Bid Farewell – Strength Of The Mind kettős alatt bárki számára nyilvánvalóvá válhatott, hogy a két zenekar egyszerűen nem egy liga. Mire pedig eljutottunk a harmadikként elővezetett Fixation On The Darknessig – ez volt ugyebár az a szám, amely tizenhárom-tizennégy éve engem is szabályosan sokkolt, és egészen más szögből mutatott meg bizonyos dolgokat –, már tudtam: Adam Dutkiewieczék ismét megnyerték a csatát. Különösebb kérdőjelek persze előzetesen sem munkáltak bennem, hiszen a zenekar mindezidáig egyetlen, 2008-as magyar bulija szintén letaglózó volt, azóta meg még ráadásul Jesse Leach is visszatért hozzájuk, ő pedig lényegesen karizmatikusabb frontember, mint Howard Jones. Akit amúgy szintén szerettem, de sem mondanivalóját, kifejezőkészségét, szenvedélyességét, sem színpadi karizmáját tekintve nem lehet a két fickót egy lapon emlegetni, sajnálom, ez van. Lemezen és koncerten is jobb a zenekar Jesse-vel, mint vele volt. Vagy mondjuk úgy, hogy még jobb.

Az August Burns Redhez képest egyenesen üvöltő volt, hogy Adamék minden egyes dallal egy-egy újabb jelentőségteljes slágert dobtak be a szép számmal összegyűlt közönség martalékául. Márpedig tényleg ennyi a lényeg: hogy vannak-e kiugró dalok, vagy nincsenek, és itt gyakorlatilag csak azok sorjáztak egymás után nagyjából 75 percben. Emellett a Killswitch tagjai sok, az ő farvizükön főáramba felevezett amerikai bandával szemben nem jellegtelen egyenfigurák, hanem mindannyian vonzzák a tekintetet egyénileg is: nem kizárólag a teljesen kattant, szokás szerint végig baromkodó Dutkiewicz meg a hihetetlenül pozitív kisugárzású Jesse miatt figyelsz feszülten a színpadra, hanem nagyon komolyan kiveszi a részét az akciókból például Mike D'Antonio is, aki fazonra, kiállásra, mozgáskultúrára amúgy szakasztott olyan, mintha csak valami klasszikus Bay Area-bandából érkezett volna. Justin Foley és Joel Stroetzel pedig már csak a szakállhegyek miatt is vonzzák a tekintetet, de ők is profi előadók, még ha valamelyest háttérbe is húzódnak a tulajdonképpeni három frontfigura mögött.

A színpad professzionális belakásától eltekintve egyébként a Killswitch sem csinált semmi különösebb extrát: három kivetített háttérképet (két logó plusz egy spéci Star Wars-parafrázis) leszámítva még a fényekkel sem sakkoztak különösebben, viszont annyira energikus és pozitív volt az egész buli, hogy napokra feltöltöttek vele. A programba biztosan bele lehetne kötni, hogy miért nem volt ez-az, olyat viszont ebben az esetben sem mondanék, hogy amaz meg miért igen: feszesre húzott, faszán felépített koncertet nyomtak egyetlen üresjárat nélkül, ahol békésen megfértek egymás mellett a Hojo-érás slágerek meg a Jesse-vel készített régebbi és újabb darabok. A visszatért frontember egyébként élőben is nagyon jól énekel, és ugyan itt-ott becsúsztak kisebb hamisságok, mellééneklések, bőven azon a határon belül mozogtunk, amelyek még szervesen hozzátartoznak egy koncerthez. Dutkiewicz meg tényleg jelenség, és ugyan szoknyát ezúttal nem öltött, mégis minden pillanatban bőven tett róla, hogy legyen mit sasolni. Valószínűleg ő az egyetlen ember a színtéren, akitől teljes természetességgel jön, ha egy egyébként hóttkomoly, szívfacsaró refrénre ráüvöltözik valamit a farkáról, és nem is veszi ezt tőle zokon senki – egyszerűen üvölt róla, hogy szó sincs pózról, jól passzol hozzá ez az agyhalottság. Miközben mondjuk kicsit kiműveltebben is szólózott, mint Brubaker...

Noha mindegyik Killswitch-albumot szívesen hallgatom, nálam azért értelemszerűen élőben is verhetetlenek a 21. század egyik legjobb lemeze, az Alive Or Just Breathing klasszikusai. Ennek megfelelően a Fixation, a hatalmas, libabőrös közönségkórussal kísért My Last Serenade és a ráadás Life To Lifeless mindent mosott, de az első lemezről, illetve 2002-ből is ismert Temple From The Within enyhén slayeres gitárjai hallatán is szélesen vigyorogtam. Ugyanígy katarzist hozott a legnagyobb együtténeklést eredményező Rose Of Sharyn – The End Of Heartache kettős, sőt, a rendes műsoridőt záró In Due Time is, ami után egyébként úgy vonultak le, hogy még a leszerelő zenét is benyomták, vagyis szépen mindenki elindult kifelé. Ezek után kellemes meglepetésnek bizonyult a már említett Life To Lifeless. Az Incarnate darabjai közül pedig nálam a Quiet Distress ütötte a legnagyobbat.

Nem húzták túl a bulit, de ez egyébként sem jellemző rájuk, viszont amit lenyomtak, abba semmilyen szempontból nem lehetett belekötni. Történelmi győzelem és egy perfekt koncert – szerintem ember nem kívánhat ennél vidámabb nyári kedd estét!