Shock!

Két okból sem egyszerű írnom erről a koncertről: egyrészről mivel nem állíthatom, hogy behatóan ismerném a King Crimson munkásságát (nem rajongójuk, inkább csak tisztelőjük vagyok), másrészről pedig, mert ez az este iszonyatosan tömény volt. Jobb szóval egyszerűen nem tudom illetni. Aki hallott már valaha King Crimsont, tudja, hogy zenéjük minden, csak nem könnyen emészthető, élőben pedig a lemezverziókhoz képest sok esetben teljesen máshogy is kerülnek interpretálásra a dalok. Ez a fajta végtelenül összetett, tördelt, sok esetben a kakofóniával cimboráló muzsika pedig óhatatlanul rátelepszik az emberre, főleg, ha három órán keresztül, masszívan kapja.

Az igen exkluzív környezetben, a bécsi múzeumnegyed E csarnokában rendezett este (másnap még egyszer felléptek ugyanitt egy gyökeresen más programmal) ugyanis pontosan ennyi ideig tartott, szerencsére azonban féltávnál megszakították egy rövid szünettel, hogy a közönség lazíthasson egy kicsit. A King Crimson borultságát mi sem jelzi jobban, hogy a koncert előtt és a szünet alatt is folyamatosan valamiféle hamiskás hangokból és minimál dallamokból összeállított hangmontázs ment a háttérben, hogy az igazán fanatikusok az üresjáratok alatt se maradjanak „zene" nélkül.

A jobbára negyvenesek és ötvenesek által megtöltött teremben nagyjából ezren lehettünk, a buli pedig kizárólag ülőhelyes volt, akkora szigorral, hogy kifejezetten tiltottak bármiféle fényképezést az egész koncert alatt, sőt, a mobiltelefonok puszta nyomkodását is. Amellett, hogy a színpad két szélére kihelyezett táblák figyelmeztettek minket arra, hogy ezen szabályok megszegése esetén akár ki is vezettethetnek, a koncert alatt folyamatosan jártak fel-alá a hostok, zseblámpával megvilágítva a renitenseket.

Mivel a kapcsolódó Facebook-oldalon az is egyértelműen kiemelték, hogy este nyolctól, azaz a koncert kezdete előtti percektől már senkit sem engednek be a terembe, nyilvánvaló volt, hogy sokkal inkább egyfajta előadói estnek, netán hangversenynek lehetne nevezni az eseményt, semmint igazi koncertnek, ezt pedig csak még egyértelműbbé tette, hogy a szokványos koncertek olyan velejárói, mint a közönséggel való kommunikáció vagy a tapsoltatás teljes mértékben hiányoztak erről a buliról. Hét elmélyülten muzsikáló, kissé önmagukba forduló és természetesen zseniális fickó performanszát láttuk tehát, ahol a közönségnek abszolút statisztaszerep jutott.

Sem díszlet, sem háttérvászon nem került elő, a színpad elejére kihelyezett három grandiózus dobcucc, illetve a mögöttük, egy emelvényen helyet foglaló, egyenruhába öltözött többi hangszeres látványa azonban így is lenyűgöző volt, a három különböző endorser által szolgáltatott, különböző, azonban egyen-grafikát kapott dobcuccok látványa pedig kifejezetten impozáns látványt nyújtott. Bár a zenekar fő arcai az egyedüli konstans tényező Robert Fripp, a '70-es évek elején három lemezen is szerepelt szaxofonos Mel Collins, illetve az 1981-ben érkezett, tehát a klasszikus, korai érában még nem tag bőgő- és chapmanstick-varázsló Tony Levin, számomra ez az este mégis a három dobosról szólt. El sem tudom képzelni, hogy Pat Mastelottónak, a rockszíntéren leginkább a Porcupine Tree-ből és az OSI-ból ismerős Gavin Harrisonnak, valamint a King Crimson-istállóhoz idén csatlakozott Jeremy Staceynek mennyi melója kellett ahhoz, hogy ilyen összhangban, egymás játékát ilyen tökéletesen kiegészítve doboljanak, főleg úgy, hogy messze nem csak kettő-négyeket hoztak. Sőt, ha jobban belegondolok, talán egyszerű kettő-négyet egyszer sem hallhattunk a koncerten.

A két részre osztott buli első felvonását meglehetősen borultra sikerült összeállítani, így az első másfél órában leginkább Jako Jakszyk kiváló éneke jelentett kapaszkodót. A program második fele már valamivel lazább volt a totál borult, rengeteg instrumentális részt felvonultató egyes blokkhoz képest, köszönhetően a kissé talán könnyedebb daraboknak, és a King Crimson-univerzumban akár még slágeresnek is nevezhető The Court Of The Crimson Kingnek. Viszont tényleg lenyűgöző volt az a profizmus és (utálom ezt a kifejezést, de ide tökéletesen passzol) hihetetlenül fölényes hangszerkezelés, amit ezen az estén láttunk, illetve ahogy rendet és rendszert teremtettek totál elborult és eklektikus zenei közegükben, bármelyik részét nézzük is a koncertnek.

Számomra az első rész csúcspontjait a Pictures Of A City, az Easy Money és az ezen részt záró Larks' Tongues In Aspic, Part Two jelentették, míg a második etapból a már említett debüt címadó, a ráadás előtti utolsó Starless és a végső búcsút jelentő 21st Century Schizoid Man, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a monstre koncert alatt bőven akadtak olyan tételek is, melyekkel nem tudtam mit kezdeni. Természetesen leborulok a valamennyi tagot jellemző hatalmas zenei tudás előtt, amatőr dobosként pedig tényleg csak tátottam a számat, hogy Pat, Graham és Stacey mit játszottak össze, de a King Crimson ekkora dózisban bizony azért megfeküdte kissé a gyomromat. Így amikor éjfél előtt néhány perccel indultunk vissza Budapestre, egyértelműen azon a véleményen voltam, hogy maradandó és különleges élményt jelentett élőben hallani a legendás zenekar elborult művészetét, még egyszer azonban kötve hiszem, hogy befizetnék rá.