Shock!

End Of The Road World Tour (ami kis fricskával akár End Of The World Road Tour is lehetne) címre hallgat a KISS aktuális, sokadik búcsúturnéja, és annak ellenére, hogy a kétezres évek elején is valamiféle búcsúkörön voltak, ami akkoriban hozzánk nem jutott el, ezúttal talán tényleg komolyabban vehető, hogy lassan bizony itt a sztori vége. Gene Simmons idén már hetvenkettő, Stanley is betöltötte a hetvenet, és még az „új srác" Tommy Thayer is túl van a hatodik x-en, a KISS muzsikája pedig nem az az egy szál akusztikus gitárral is játszható blues, ami lehetővé tenné, hogy a zenekar tagjai pár évnél tovább legyenek még a színpadon. Így is hihetetlen, hogy nagyapáink korabeli fazonok kétórányi, ilyen fullos show-t vezényeljenek le, de erről egy kicsit később.

Amellett, hogy mostanában tényleg minden elképzelhetőnél brutálisabb koncertdömping van, a sors az előzenekarokat tekintve is elkényeztet minket, hiszen Devin Townsend, a Shinedown, a Lord Of The Lost, a The Dead Daisies, a Hammerfall, vagy a megmosolyogtató vizuális körítés ellenére a Twin Temple már felvezetőként is remek bulikkal szórakoztatott minket. Ebbe a sorba tökéletesen illeszkedett a KISS-nek nyitó Dirty Honey is, akiket ugyan nem ismertem korábban, de a buli előtt egyetlen klipjük elég volt ahhoz, hogy felkeltsék az érdeklődésemet. A csapatról első pillantásra egyértelmű, hogy honnan is jöttek, ezt a fajta zenét így ugyanis tényleg csak amerikaiak tudják játszani.

A Dirty Honey pedig nem meglepő módon az Egyesült Államokon belül is annak a Kaliforniának a szülötte, ahonnan a legjobb ilyesfajta életigenlő, napfényes zenék származnak. A 2017-ben alakult zenekar egyelőre egyetlen nagylemezzel rendelkezik, viszont nem kisebb bravúr fűződik a nevükhöz, mint hogy ők voltak az elsők a világtörténelemben, akiknek lemezszerződés nélkül sikerült felkerülniük a Billboard-lista mainstream rocklistájának csúcspozíciójába.

Elnézve pedig itteni produkciójukat, meg is értem, hogy miért kattantak rájuk annyian, zenéjük és előadásmódjuk ugyanis a legszebb Slaughter- és Kingdome Come-időket idézi – hogy direkt két nem kaliforniai bandát említsek – és remélhetőleg hosszú távon is sikerül nekik felhívni a fiatalok figyelmét erre a sokak által már temetett műfajra. Ha a Sunset Strip szellemiségét mai formában továbbvivő, fiatal, ígéretes zenekart keresel magadnak, a Dirty Honey remek választás; remélem, sokszor halljuk majd a nevüket.

Bármennyire is jó volt az előzenekar, a KISS egyetlen pillanat alatt zárójelbe tette őket. Pedig előzetesen, mikor a színpadot borító hatalmas KISS-molinón kiszúrtam a foltozásokat, még arra gondoltam, milyen szomorú ez, és mennyire jól jellemzi a műfaj alkonyát. Ha már a mindig csillogó, tündöklő KISS háttérvásznán is foldozgatások vannak, akkor valami tényleg nagyon elromlott. Aztán lehullt a lepel, beindult a Detroit Rock City, és egy másodperc alatt kiderült, mekkora baromság járt a fejemben pár perccel korábban. Merthogy a közönség és a zenekar sorsa is egy pillanat alatt eldőlt, mikor az ikonikus nóta hangjaira megjelentek előttünk a tagok, a magasból leereszkedve, annyi piróval és rakétával a háttérben, ami miatt már ekkor elbukták a komplett 2023-as rezsicsökkentést. A KISS ugyan sosem aprózta el a látványt, de ezt a show-t most tényleg annyira odatették, hogy aki látta, annak nem csak a KATÁ-sokkal való szolidaritás miatt nem érdemes kimennie az augusztus 20-ai tűzijátékra.

Már eleve a színpadkép is rendkívül impozáns volt a két szélső, egy hátsó nagy, illetve tizenegy fenti kis kivetítővel meg a színpad két oldalán felfújható kolosszusokként megjelenő zenekari figurákkal, de mindezek mellé tényleg elfüstöltek, kilőttek és felgyújtottak mindent, ami kéznél volt. Aki csak kicsit is képben van a zenekar élő dolgaival kapcsolatban tudja, hogy amellett, hogy Simmons és Stanley a két fő arc, minden tagnak megvannak a maga menetrendszerű nagy pillanata. Tommy Thayernek az ufókat lövöldöző gitárszóló, Eric Singernek a dobszóló mellett a tinglitanglisága ellenére is megunhatatlan, zongorás Beth, Stanleynek meg úgy nagyjából az egész koncert, csúcspontként persze a közönség feletti repkedés meg a külön színpadon előadott I Was Made For Lovin' You. Az viszont kétségtelen, hogy ez az este Simmonsról szólt. És nem a szokásos tűzfújás meg vérhányás (persze most is mindenki megőrült ezekért), hanem a rengeteg magyar konferansz miatt, amiket a közönség egyszerűen imádott.

Ha jól számolom, ez volt a hetedik KISS-koncertem, de Gene ezeken összesen nem beszélt fele annyit sem magyarul, mint most. Mikor pedig a „Hungarian Demon" a harmadikként elővett Deuce előtt elkiáltotta magát, hogy „Magyarország," akkor tényleg a hideg futkosott a hátamon. A publikum persze már ettől megőrült, és tekintve, hogy volt korábban olyan buli, ahol Gene meg sem szólalt magyarul, ekkor még senki sem sejthette, hogy később szinte állandóvá válnak az édesanyja anyanyelvén elővezetett beszólások. A legnagyobb sikert ezek közül az aratta, amikor a „Tudod ez a nóta?" kérdést követően belekezdett az Az a szépbe, majd Poór Péter dalába, a Van nekem az égen egy kis csillagomba (amit még az anyukája tanított neki), de a magyarul elővezetett káromkodásokat („azt a kutyafáját, azt a anyád istenit, azt a Krisztus lova!") is hatalmas ováció fogadta.

Mindez persze önmagában semmit sem érne jó dalok nélkül, és hiába hajlamosak sokan lesajnálni a KISS-t a vizuális elemek ilyen mennyisége miatt, náluk bizony tényleg halomban állnak az óriási slágerek. És lehet, hogy ők Las Vegas zenei inkarnációi, de tény, hogy életművükből nem hogy egy, de tucatnyi koncertet kitevő hatalmas nótát is simán össze lehetne válogatni. Ezúttal huszonhárom érkezett belőlük, csontra kitöltve a két órát, maximálisan szórakoztatva, kiváló minőségben.

Igazi slágerparádé volt ez a legnagyobb közönségkedvencekkel és rengeteg klasszikussal, illetve néhány dallal a maszk nélküli korszakból: a Lick It Up, a Tears Are Falling és a Heaven's On Fire is remekül működött, akárcsak a Psycho Circus vagy a Sonic Boom Say Yeah-je a kései érából. Az olyan dalokról pedig, mint a War Machine, a Love Gun, a Black Diamond vagy az ősi Cold Gin, talán nem is kell semmit mondanom, ahogy arról sem, mekkorát robbant az Aréna minden idők egyik legnagyobb slágerére, a fentebb mér említett I Was Made For Lovin' You-ra.

Az utóbbi években Paul teljesítménye kapcsán mindig van egy hatalmas előzetes kérdőjel, és persze most is hamis volt rengetegszer, illetve – mint mindenki más – ők is használják a japán kórust bőséggel, de tény, hogy a faszi még mindig nem csak mikrofont pörgetni van a színpadon, és arra sem szorul rá, hogy másvalaki énekelje el dalainak egy részét. Hamis és erőtlen néhol? Persze, de attól ő még Paul Stanley, és nem csak gitárosként és showmanként, hanem énekesként is megugorja a lécet még ma is. Ahogy a többiek is, így nem is volt kérdés, hogy a KISS 2022-ben újra elhozta Budapestre Amerikát; jött, látott és győzött, az Arénából pedig a KISS Army valamennyi tagja fülig érő mosollyal indult haza a God Gave Rock 'n' Roll To You II hangjaira.