Shock!

Sokszor mondják, hogy a hirtelen jött, spontán ötletek sikerülnek a legjobban. Az, hogy július elején Madridban találtam magam, annak köszönhető, hogy a Megadeth újra műsorra tűzte a régóta száműzött The Conjuringet. Amiről az első youtube-os felvételek láttán Bertli Zolival eszmét cseréltünk, és bevillant, hogy valahol muszáj lenne megnézni őket, mert bizony igencsak rég volt már 2011. Még aznap megnéztem a turnédátumokat, és Madrid tűnt rokonszenvesnek, főleg, hogy a KISS-t is láthatom így, mert ugye ők is búcsúzkodnak nemsokára – még úgy három évig –, a dátumaikat nézve, első körben többnyire csak a spanyoloknál. Sosem jártam arrafelé, így össze lehetett kötni a koncertezést egy pár napos városnézéssel. Másnap már repülőjegyet és szállást kerestem, utóbbit sikerült gyakorlatilag a koncerthelyszíntől gyalog három percnyire találnom. Miután megvolt minden jegy, már csak azon kellett agyalnom, miképp tudnék fotópasshoz jutni.

Péntek este értem Madridba, így a koncert előtti napot szinte egészében turista üzemmódban töltöttem, bő tíz óra telt el nonstop gyaloglással, múzeumozással, parkban csatangolással, városnézéssel, majd este egy helyi tömegrendezvénybe is beolvadtam, mert épp útba esett. Madrid csodálatos hely, az időjárás pedig tökéletes. A koncert napján már csak lájtosan fedeztem fel a várost, gyűjtöttem az erőt az estére, meg izgultam, hogy tényleg meglesz-e a passom, amit tényleg csak akkor hittem el, amikor a kezemben tartottam. Mert úgy esett, hogy a hivatalos utakon gyakorlatilag nem sikerült eredményt elérni, így teljesen szürreális módon David Ellefsontól kaptam fotó- és after show passt, meg a WiZink Centerbe egy VIP box jegyet is. Gyakorlatilag a zenekar vendége lettem, amire még most is hitetlenkedve gondolok.

A WiZink Center a mi Arénánkhoz hasonló fedett koncerthelyszín, az állórésze kisebb, ellenben az ülőhely többnek tűnt a terem arányaihoz mérten. A spanyolok barátságosak, csak nagyon kevesen beszélnek angolul, így a fotózás mit-hol-mikor kérdéskörét volt, hogy google translate segítségével oldottam meg. Hosszúra nyúlt a kinti tömeg be(nem)engedése, és még akkor is építgették a színpadot, amikor bejutottam, így kezdett gyanús lenni, hogy valami nem stimmel. Már a helyi előzenekarnak kellett volna játszania, és mivel képtelenség volt találni olyan arcot, aki bármiféle infóval szolgált volna, a színpadra meg a Megadeth dobcuccát pakolgatták, valószínűnek tűnt, hogy ők kezdenek. Na de mikor... Akkor már kicsit kezdtem aggódni, mikor elmúlt fél kilenc, és még mindig nem történt semmi. Utólag rákerestem, és kiderült, hogy a KISS kamionjai jókora késéssel érkeztek a helyszínre Barcelonából, szimplán ezért csúszott meg az egész, és ennek a csúszásnak látta kárát a rendezvény.

Roppant magas a helyszín színpada, a fotósárok meg rettenetesen szűk, a helyiek kilencven százaléka odapréselődött a frontrész elé (vajon miért), és nem mozdult onnan. Mivel megnéztem az előző napi setlistet, nem okozott túl nagy meglepetést, hogy Dave Mustaine-ék a Hangar 18-nel kezdtek, majd a The Threat Is Real jött, és ami miatt útra keltem: harmadikként játszották a a csodálatos The Conjuringet. Nagy kár volt ennyi évig parkoltatni, zseniális az egész dal. A szokásos három szám után itt is kitereltek, én leléptem oldalra, és bekúsztam a tömegbe, amennyire tudtam, és innentől kezdve tényleg csak a zene számított. Ha ismered a zenekart, tisztában lehetsz vele, hogy megvan náluk a szokásos zenekari koreográfia, ki mikor megy át a színpad ellenkező oldalára, vagy vonul kicsit a háttérbe, esetleg hergeli a közönséget. Mustaine hangja kimondottan jó formában volt, láthatóan teljesen beleélte magát a gitározásba, de mondhatnám úgy is, hogy szinte szexuális kapcsolatot létesített a gitárjával bizonyos riffeknél és szólóknál.

Kiko Lourerio idestova három éve játszik a zenekarban, aki követi őket, tudja, hogy fantasztikus a srác és teljesen más forma, mint elődje, a technikailag képzett, de mindig érzelemmentes Chris Broderick. Kiko ujjai alatt új életre keltek a dalok, és főleg a szólók. Élmény volt nézni és hallgatni a játékát, remélhetőleg sokáig együtt maradnak – persze ameddig még bírják, hiszen azért a két őstag már bőven ötven felett jár. Dirk Verbeuren is kitett magáért, és ugyan látványban fura köztük ez a hórihorgas cérnaszál fickó, ám feelingben és látványban is izgalmasabb, mint a sótlan Shawn Drover volt. Érdekes, hogy a két új taggal tényleg új életet sikerült lehelnie Mustaine-nek a zenekarba, talán egy utolsó fellángolás még lehet ebből, és mindez jobban is érződik (nem látszik, tényleg csak érződik, nüansznyi dolgokban) a zenekari összjátékon.

Szinte megállás nélkül darálták a számokat: a bűbájos dal után már a My Last Words jött, majd a Tornado Of Souls, az utolsó Dystopia címadója, a kihagyhatatlan Symphony Of Destruction, amelynek riffjére egy arénányi spanyol kántálta együtt, hogy ME-GA-DETH. Végül a Peace Sells volt a zárás a ráadás előtt, amiben David Ellefson tündökölhetett rövid ideig (sosem fogom megunni az elején azt a csattogó basszusfutamot), Vic is színpadra jött, majd levonultak. Nyolc dal került tehát elő öszesen, ami borzasztóan karcsú, akárhogy is nézzük. A visszataps után Mustaine jött először vissza, és sajnálkozott, hogy a csúszás miatt rövidíteni kellett a programot, és sajnos csak egy ráadás fér már bele (de legalább nem maradt el, valamiért nincs szerencsém ezzel a zenekarral ilyen szempontból), így a szokásos záró Holy Wars... The Punisment Due-val őrjítették meg a rajongókat, majd a szokásos közönséggel fotózkodás után levonultak. Egy órát játszottak nagyjából, nyilván önhibájukon kívül történt mindez, és mivel kimondottan remek formában voltak mindannyian, feltöltődtem így is. Persze azért szerfelett sajnáltam, hogy zanzásított programot kaptam, de minden nem lehet tökéletes, ugye.

A KISS-t először és utoljára a 2010-es arénás koncertjükön láttam. Ritkán hallgatok tőlük sorlemezt, inkább dalokat kedvelek, mint komplett albumokat, de egy koncert-setlistet azért én is bőven meg tudnék tölteni olyan számokkal, amelyeket muszáj lenne mindenkinek egyszer látni/hallani. Mivel ugye előző nap Barcelonában játszottak, rákerestem YouTube-on, hogy mi várható, és bizony megdöbbentem. Régóta köztudott, hogy Paul Stanley hangja finoman szólva nem a régi, egy dekád óta legalább, de az előző napi dalokban tényleg botrányos volt. Igaz, a beszédhangja is jóval rekedtesebbnek tűnt a szokásosnál, tehát gyanítok némi torokbántalmat is, így ezek után sok jóra nem számítottam. A WiZink közönsége persze nem sejtett még semmit, de ahogy láttam, nem is nagyon érdekelt senkit a tökéletlenség. Nem volt teltház egyébként, a legfelső karéjok teljesen üresen tátongtak, meg a többi ülőhelyen is akadtak foghíjas részek, ellenben az állórészen láthatóan egy gombostűt sem lehetett volna leejteni. Intróként a Led Zeppelin Rock And Rollja szólt, ami alaposan feltüzelte a tömeget (meg hamarosan a Barcelona-Madrid ellentétre kiélezett vicces hergelés), újdonsült spanyol spanjaimmal (akik kivételesen tudtak angolul) csapkodtuk az „asztallapot", mivel időközben visszasétáltam a VIP boxba, ha már lehetőségem adódott erre. Isteni áldás kényelmesen koncertet nézni, meg jól is esett leülni.

A Deuce-szal nyitottak, ami ugye Gene Simmons dala, aztán jött a Shout It Out Loud, amiben Stanley kábé csak vokálozott, majd a War Machine, ami amellett, hogy zseniális a maga nemében, szintén Gene énekére támaszkodik. Tehát bőven hagytak időt Paulnak, hogy rákészüljön, és egy kicsit hergelte is előtte a közönséget, aztán belevágtak az elsőlemezes Firehouse-ba. Paul tényleg szinte csak kántált, Gene itt is bőven besegített neki (és persze tüzet fújt a végén), de élőben valahogy mégsem bizonyult mindez ANNYIRA zavarónak. Persze a felvételeket visszanézve tényleg kínosnak tűnik, de a helyszínen a hangulat feledtette a hiányosságokat. Tényleg élmény látni ezeket az arcokat, akik már hetven (!!!) felé közelednek. Tommy Thayer és Eric Singer is óriási fazonok, de azért Simmons és Stanley a plaftormcsizmás topogásával más kategória. A hangulat is egyre forróbbá vált, gyakorlatilag az ülőhelyeken is állt mindenki, kiabált, énekelt, kitettek magukért a spanyolok. A Lick It Uppal kezdődően konkrétan felrobbant az aréna, olyan fieszta-hangulat lett úrrá mindenkin. Az elmaradhatatlan Gene-féle zöld-lila fénybe és füstbe burkolt démoni basszusszóló és vérköpés is alaposan felhergelte a rajongókat, a legpazarabb diszkódalnál, az I Was Made For Loving You-nál meg már torkaszakadtából énekelt mindenki, és persze táncoltunk – mi is a boxunkban. Ennél nagyobb üdvrivalgás már csak akkor kerekedett, amikor Paul átlibbent a tömeg felett, és középen felállított, külön kisszínpadán énekelte el a Love Gunt meg a Black Diamondot. Aztán visszataps, a Detroit Rock Cityvel és a Rock And Roll All Nite-tal (mi mással...) zártak, meg hóviharnak tűnő, egész arénát beborító konfettiesővel.

És mire számíthatsz mindezen kívül egy KISS-koncerten? Csillogásra, pompára, fényáradatra, petárdákra, lángnyelvekre és diszkógömbre. Minden dalhoz jött a megfelelő körítés, háttérvetítés, hol itt, hol ott robbant valami, tényleg pazar, amit színpadra raktak. Az a helyzet, hogy hiába volt Stanley hangja fényévekre a jótól vagy akár csak a hallgathatótól, a hangulat annyira felülírt mindent, és ismétlem: mindenki profin aládolgozott és segített, amivel nagyon sok terhet levettek Paul válláról, énekesként tényleg csak mellék-mellékszereplővé avanzsált. Persze hallhatóan jóval több effektet is kapott a hangja, mint amennyi alapállapotban szükséges lett volna, ezzel leplezve a hiányosságokat. A lényeg úgyis csak annyi a végén, hogy ha tehetném, szívesen megnézném újra a négyest, ami talán mindent elárul.