Shock!

Mindössze öt nappal a kiválóan sikerült Accept-buli után újabb patinás német csapat látogatott el a Barba Negrába. Ahogy Wolf Hoffmann alakulata, úgy a Kreator is egy vitán felül erős lemezzel a tarsolyában érkezett, ráadásul egy kifejezetten megbecsült előzenekar társaságában. Millééknek ugyanis a lengyel death metal alapintézmény, a Vader nyitott, előttük pedig a francia Dagoba volt hivatott felkorbácsolni a hangulatot. Eredetileg persze nem ez volt a terv, hiszen a turné fő előzenekara a Decapitated lett volna, ez azonban – az ismert okok miatt – végül meghiúsult.

Mivel a pénteki napom iszonyú sűrűre sikeredett, a Dagobáról teljes egészében lemaradtam, és Peterék első negyedórájáról is lecsúsztam. A maradék fél óra azért tökéletesen megmutatta, hogy a Vader továbbra is csúcsformában van. A mostani turnén első lemezük megjelenésének huszonötödik évfordulóját ünneplik, így ezen a kifejezetten jó hangzású bulin is a The Ultimate Incantation dalai voltak terítéken. És ugyan a magam részéről szinte sosem hallgatok death metalt, a Vader élőben ugyanúgy meggyőzött, ahogy bő két évvel ezelőtt a Dürerben is.

A Kreator és a Vader közönsége között nyilvánvalóan nagy az átfedés, a lengyelek programja pedig alaposan be is fűtötte a klubot csurig töltő publikumot, ami az átszerelés alatt bejátszott metal klasszikusok éneklésével csak még jobban felhergelte magát. A Kreator Mars Mantra intrójának felvezetéséül szolgáló Run to the Hillst aztán már mindenki teli torokból üvöltötte, azaz az NSZK-thrash alapbrigádját tényleg robbanásig feszült tömeg várta. Ahogy aztán megszólaltak a nyitó Phantom Antichrist első hangjai, már indult is a veszett headbangelés, majd nem sokkal később a moshpit is, a káosz pedig fokozatosan öltött egyre nagyobb és nagyobb méreteket egészen a buli legvégéig.

Ahogy pár nappal korábban az Accept, úgy a Kreator sem akart a régi klasszikusokra építeni, hiszen a koncert első öt tétele a 2000-es évek nagylemezeiről érkezett, és szerencsére esetükben is egyértelműen leszűrhető volt, hogy ezeket a frissebb darabokat is ugyanúgy nagykanállal zabálja a közönség, mint a régi klasszikusokat. Utóbbiak közül bő húsz perc elteltével érkezett csak az első, a People Of The Lie, amelyet a Flag Of Hate, a zenekar repertoárjának talán legemblematikusabb darabja követett. Pár nótával később befért még ugyan csemegeként az első lemezről a Strike Of The BeastTotal Death, ezzel azonban véget is ért a régi nóták sora. A '90-es éveket képviselte még ugyan az Outcast mára kihagyhatatlanná növő Phobiája, a ráadásig azonban ezt leszámítva csakis a 21. század Kreator-produktumai szerepeltek a műsorban.

Az utolsó két lemez természetesen komoly hangsúlyt kapott, hiszen ezek dalai tették ki a szett gyakorlatilag felét. A Gods Of Violence-ről öt dal fért a programba. A címadó, a máris közönségkedvenccé vált Satan Is Real, a Hail To The Hordes, illetve a ráadás előtt utolsóként igen komolyat aprító Totalitarian Terror egyaránt brutálisan jól működött élőben, egyedül csak a ráadás első tételeként szereplő Fallen Brothert éreztem gyengébbnek, de ez már lemezen sem talált el igazán. Viszont természetesen nem hagyták ki azt a ziccert, hogy a színpadon felállított hat kivetítőn elhunyt zenészek fotóinak bemutatásával hassanak közben a nosztalgiára hajlamos, érzékenyebb szívekre. Kiszámítható húzás volt ugyan, de a megvalósítása kifejezetten jól sikerült, épp ezért nem is értettem, miért csak néhány dalban használták ki a fények és a díszlet adta lehetőségeket. A koncert első felét ugyanis szokás szerint gyakorlatilag tök sötétben, hátulról épp csak megvilágítva nyomták végig, és bár értem, hogy az odafent muzsikáló fekete sziluettek adnak némi misztikumot a showhoz, a magam részéről azonban szeretem látni a zenészeket koncert közben. Főleg akkor, ha egyébként minden adott egy igazán komoly látványvilághoz: a narancssárgában úszó Violent Revolution, illetve a vérvörös fényekben térdig gázoló Pleasure To Kill például a kiváló vizuális kiegészítésnek köszönhetően valóban lenyűgöző volt.

A saját magához képest kifejezetten sokat szövegelő Millének láthatóan bejött a színpad elől érkező energia-áradat, de a legtöbbször meglehetősen visszafogott Christian Gieslert is eléggé elkaphatta a gépszíj, a cingár bőgőst ugyanis még sosem láttam ekkorát zúzni. Sami Yli-Sirniö és Ventor a szokásosat hozta, és ugyan a jó öreg Jürgent szokás szapulni, élő teljesítménye annak ellenére is rendben volt most is, hogy valóban nem ő a legtechnikásabb, legfifikásabb dobos a színtéren. Viszont megbízható és pontos, jellegzetes kalapálása pedig szerves részét képezi a Kreator-soundnak. Az egyetlen apró technikai gikszert (alig egy másodpercre a kontrollon kívül minden elszállt az egyik nóta közben) leszámítva bárminemű bénázás nélkül levezetett koncert szinte pontban a kilencvenedik perc végén fejeződött be, és hiába maradt ki egy csomó más klasszikus mellett a Tormentor, a Coma Of Souls meg a Terrible Certainity is, a magam részéről cseppet sem voltam vele elégedetlen.

Fotó: Barba Negra Music Club