Shock!

Csak a vak nem látja, milyen szédületes tempóban veszi a lépcsőfokokat a progger trónra törő Leprous: nem volt az olyan régen, amikor még előzenekari státuszban jöttek el hozzánk, legutóbb már aztán a régi Dürer nagytermét is csurig töltötték, most pedig a nemrég felavatott, csepeli Barba Negra nagyobbik épülete sem bizonyult nagynak számukra. Több mint jelzésértékű dolgok ezek, és bennem ugyan volt némi kétely ezzel kapcsolatban, Einar Solbergék lazán bizonyították, hogy immár ekkora méretben is meg tudják szólítani az embereket. Egy totális örömünnepbe fordult fellépés története, amelynek napja úgy indult, hogy jó eséllyel semmilyen koncertet nem fogunk látni.

Történt, hogy az éjszaka folyamán, Romániában lerobbant a zenészeket szállító busz, és csak remélni lehetett, hogy születik majd valami instant megoldás, amelynek révén a zenekar roppant feszesre húzott turnémenetrendje tartható lesz. Ez végül az egyik színpadi technikus személyében érkezett, aki megjavította a buszt (!), de a dolog így is annyira pengeélen táncolt, hogy a nightliner csak este nyolc körül gördülhetett be a Barba parkolójába. Villámgyors kipakolás és beállás következett, illetve a csúszás okán az előzenekarok (és rajongóik) számára pár rossz hír. A Kalandra többek által nagyon várt fellépése kompletten el is maradt, de a Monuments is csak annyival járt jobban, hogy egy erősen rövidített programmal megnyithatták végül az este érdemi részét.

A brit alakulatnál volt némi tagságbeli átrendeződés az utóbbi években, a leginkább szembeötlő változást az új frontember, Andy Cizek személye jelentette, aki, hát, nem kifejezetten a prog/groove metalos színtér szigorú, üvöltő fejeinek egyike. Személyes problémám, de nem tudtam elvonatkoztatni attól a képtől, hogy a fiatal Dave Gahant látom odafent metálkodni, amolyan miért-is-ne alapon. A srác persze ezzel együtt is elismerésre méltóan teljesített a hörgős és a tiszta ének frontján is, már csak az hiányzott, hogy kicsivel többet halljunk belőle, de a hangmérnök ezúttal másként gondolta. A zenésztársakra sem lehetett semmi panasz, különösen a dobos hozott igazán nagy dolgokat, és ugyan megjegyezhető momentumokban nem dúskáltunk, becsületes, minőségi felvezetés volt ez a fél óra.

A Leprous annak idején a pre-covid idők egyik utolsó koncertjét adta nálunk, és ha valaki – velem ellentétben – nem utazott miattuk külföldre, azt bizony immár három éve váratták a norvégok. A kifejezetten bitang méretű tömeg hallhatóan ki is volt éhezve Einarékra, a teljesen valószínűtlen koncertnyitó Have You Ever? első hangjai máris hatalmas energiákat szabadítottak el odalent. Jómagam az izzadságban fürdő klubkoncert-hangulatot mindig is sokkal jobban kedveltem a nagyobb termek világánál, ennél fogva a Leprous-élményt is intenzívebbnek, töményebbnek éltem meg annak idején a Dürerben, de ez a többség számára nyilván felesleges okoskodás marad, hiszen a zenekar itt is tökélyközelben teljesített. A hangzásról ugyanez továbbra sem volt elmondható, de igazán nem is szívhattuk miatta a fogunkat.

A legutóbbi sorlemez, az Aphelion lemezbemutató turnéja zajlik éppen, ennek megfelelően a tizennégy tételes szettben szinte kizárólag erről és a két újabb albumról (Pitfalls, Malina) szemezgetett a már bevált csellistájukkal ezúttal is kiegészült kvintett. A közönség végül megszavazott (!) egy extra dalt a The Congregationről (The Flood), de ennél mélyebbre nem ástak saját történetükben, ami a személyes preferenciáimnak nagyjából meg is felelt. A meglepetés erejével ugyan már nem hatott, milyen minőségben képes megszólalni élőben a Leprous, de nem hallhatom elégszer az Illuminate-et, az Out Of Here-t vagy a Below-t ahhoz, hogy minden alkalommal fejbe ne kólintson azok nagyszerűsége. Ráadásul, ahogy a múltkor is mondogattam, a notoddenieken alig lehet fogást találni: az ámulatba ejtően innovatív zene megalkotása mellett koncertbandaként is maximálisan teljesítenek.

A két meghatározó arc, Einar Solberg énekes/billentyűs/frontember és Baard Kolstad dobos még véletlenül sem fogta vissza magát, de a komplett zenekarra elmondható, hogy az egész napos kínok dacára, a buszról alig pár perce leugorva is fölényes magabiztossággal szórakoztattak. Az ukrajnaiaknak dedikált Castaway Angels például úgy tudott egy cunami erejével hatni, hogy már előre tudható volt: az este csúcspontja lesz. Sőt, ami előzetesen lehetetlennek tűnt, azzal is sikerült megbirkózni: a záró The Sky Is Red kolosszusa újabb dimenziókat kebelezett be. Utóbb felmerült ugyan bennem, hogy a tömeggel dacolva keresek egy olyan helyet, ahol a gitárok talán jobban érvényesülnek, de a látványos, okos háttérmegoldásokkal is támogatott produkció annyira a színpad elé szögezett, hogy végül hiányérzetről sem nagyon tudok beszámolni.

A Leprous egyértelműen felnőtt erre a szintre, ahogy a rajongói bázis mérete is, és biztos vagyok benne, hogy ez itt még messze nem a sztori vége.

Fotók: Bands Through The Lens