Shock!

A Remorse-nak talán még jót is tett a csúszás, hiszen így azért jóval többen látták őket. Zsolték ugyanúgy hengereltek, mint legutóbb az Exodus előtt, pedig Kossuth Lajos már nem játszik velük, és aránylag jól is szóltak, habár ennek a teremnek alapból nem túl jó az akusztikája. A meglepetésként előkapott Battery feldolgozás is gyilkos volt.

A Wackornak szintén kijutott a balszerencséből: mint a többi zenekar, ők is rövidített programot kényszerültek adni, és még ezalatt is komoly problémák 

akadtak Miki gitárjával. Ez nézői szempontból ugyanakkor nem okozott igazi gondokat, simán élvezhető volt a buli, sőt… Eddig annyira nem kattantam rá a bandára, és pont most kezdett el derengeni, miért is tartják őket sokan unikumnak. Nemcsak a sokféle hatást egybeolvasztó, de összességében senki másra nem ütő zene volt abszolút rokonszenves, hanem a csapat kiállása is. Várom a mielőbbi újabb találkozást.

A Cadaveresszel pont úgy vagyok, mint annak idején a CDT-vel is: nem találom túlságosan izgalmasnak a zenéjüket ahhoz, hogy otthon is betegyem, koncerten azonban vadállatok és bármikor szívesen megnézem őket. Nemcsak az izomból pengetett, hol modernebb, hol a ’90-es évek első felének, közepének nagyjait idéző riffek indítják be az embert, hanem az is, ahogyan a tagok folyamatosan pörögnek, mozognak, beindulnak a zenére (azért elég ciki, hogy egy magyar csapat esetében ez még ma is jóformán kuriózumnak számít). Ádám hangja és dallamai is jól működnek. A körülmények miatt ez a koncert is rövidebb volt a tervezettnél, de a Cadaveresnek nincs oka szégyenkezni. Jól is szóltak, tényleg nem volt itt semmi hiba. Kitűnő koncertbanda.

A Watch My Dying aligha fog úgy visszaemlékezni erre az estére, mint karrierjük fénypontjára: náluk totálisan elszállt az egyik gitár, ami érthető okokból rányomta bélyegét a zenészek hangulatára. Ez a csapat ugyanakkor annyira különleges, hogy hangsúlyozottan nem éreztem problémásnak a mindössze négy számos (!) bulit, sőt, ugyanúgy tetszettek, mint bármelyik korábbi találkozásunk alkalmával. Itt már jó sokan is voltak a teremben, láthatóan a hazai közönség ilyesmire fogékony része megismerkedett a zenekarral az elmúlt években. A WMD tényleg igazi kuriózum, meggazdagodni nyilván soha nem fognak ebből a totálisan antikommersz zenéből, de szerintem ők is azon hazai csapatok közé tartoznak, akiknek hatványozottan érdemes lenne külföld felé orientálódniuk. Persze azt is jól tudom, hogy ez nem puszta elhatározás kérdése…

Meglepett, hogy az első külföldi fellépő, a finn Korpiklaani is rövidített programot nyomott, méghozzá nem is kevéssel kellett meghúzniuk a műsort: alig több mint feleannyit játszották, mint azt eredetileg tervezték. Ez a csűrdöngölős vonal bevallom, nagyon nem a szívem csücske, de lehetett volna élvezhető a dolog, ha a hangzást nem szúrják el teljesen. A hegedű és a tangóharmonika (uramisten!) így gyakorlatilag egyáltalán nem hallatszott, enélkül viszont csak elég jellegtelen, tempós északi metal volt ez az egész, ahol az egyetlen érdekességet Jonne Järvelä szarvasagancsos mikrofonállványa szolgáltatta. A közönség egyébként kajálta a bandát, Magyarországon valami miatt nagyon népszerűek az efféle csapatok, így még akkor is megalázó volt, hogy csak félórát játszhattak, ha nekem személy szerint nem nagyon mondott semmit ez a fellépés.

Nem vagyok egy My Dying Bride fanatikus, inkább csak tisztelettel figyelgettem mindig is Aaron Stainthorpe-ék munkásságát, nem is igazán koncertzene az, amit ők játszanak, Andy Craighan azonban annyira jó fej volt az interjú során, hogy kifejezetten vártam a fellépésüket és nem is kellett csalódnom. Itt már a hangzás is egészen rendben volt, ráadásul nem is kellett túlságosan megnyesniük a programjukat (a lengyel fesztiválon viszont valami miatt elmaradt a koncertjük). A britek műsorához nem nagyon illene a pörgés, homályos, elkent vagy csupán jelzésértékű fényekkel és kevés mozgással operáltak végig, a hangsúly mindvégig Aaron szuggesztív kiállásán és a hangulaton volt. A megszokottnál jóval dallamosabb és fogósabb új lemezről meglepő módon csak két számot szedtek elő, de legalább volt For You és The Cry Of Mankind is. Az új dobos és a basszusgitáros csaj teljesítménye is abszolút meggyőzőnek tűnt. A közönség nagyon levette a bandát, láthatóan a következő önálló pesti koncertjüket sem a Kék Yukban kell majd megrendezni. Csak elismeréssel tudok szólni róluk, tényleg nagyok voltak.

A világért sem szeretnék a nagy megfejtő szerepében tetszelegni, a pontos történésekkel ugyanis nem vagyok tisztában, de hiába szeretem gyakorlatilag feltétel nélkül az összes lemezüket, a Testament azért egy elég furcsa zenekar. Nem tudom, a banda tagjai seggfejek-e vagy a turnémenedzserük (esetleg mindkettő), nem tudom, hogy a saját hangtechnikusaik dilettánsok-e vagy az Almássyn lévő cucc ennyire pocsék (esetleg mindkettő), de annyi bizonyos, hogy a legendás Bay Area thrasherek fellépése megint nem volt zökkenőmentes, kezdve a többi bandára tekintettel nem lévő monstre soundcheckeléstől az interjúk, illetve a jó előre beharangozott közönségtalálkozó és dedikálás primadonnás lemondásán át a hangcucc komplett elszállásáig. Utóbbit illetően csak annyit mondanék, hogy legutóbb, a 2003-as Szigeten még betudtam a dolgot szokásos Hammer sátras idiotizmusnak, de most azért elgondolkodtam azon, hogy kimondottan sok koncerten voltam már életemben, és nagyon érdekes, hogy ilyen szintű bandák közül egyedül a Testamentet hallottam kontrollról szólni hosszú perceken keresztül, őket viszont már kétszer is… Nem tudom, mi lehetett a gond, de ezért teljesen felesleges volt a maratoni beállás, de aztán az is lehet, hogy nekik tényleg semmi részük nem volt az egész gikszerben (na persze)…

Maga a koncert ettől eltekintve egyébként gyalult. A buli nem is indulhatott volna ígéretesebben: egy Preacher / New Order nyitás hallatán nincs olyan jóérzésű thrasher, aki ne nyúlna magához gyönyörében, nem is beszélve arról a cseppet sem elhanyagolható faktorról, hogy bérzenészek egész sora után végre ismét Alex Skolnick pengette a szólógitárt a formáját tökéletesen konzerváló Chuck Billy jobbján. A hangcucc a harmadik nóta, a The Haunting alatt szállt el, és sajnos az ezt követő Electric Crown végéig csak a kontrollt és Billy mikrofonját lehetett hallani. Így is lefüleltem, hogy pengeti a klasszikus szólókat a még mindig csak egy tincsben őszülő, ismét hosszabb hajú Skolnick, de hát azért ebben a formában finoman szólva sem volt az igazi a dolog… A Trial By Fire-re aztán szerencsére rendbejöttek a dolgok, és habár Eric Peterson gitárja mindvégig tompa maradt, azért vastagon élvezhető volt a hangzás.

A Testament vérprofi koncertbanda, az előadás most sem hagyott maga után kívánnivalót, és ha nehéz is velük együtt dolgozni, a színpadon mindenki roppant szimpatikusnak és barátságosnak tűnik közülük. Chucknak eleve van egy olyan pozitív kisugárzása, amihez hasonlóval csak kevés metal frontember rendelkezik, de érthető okokból most legalább annyi szem szegeződött Alexre is, mint rá. Skolnick játéka nem igényel különösebb kommentárokat, továbbra is ámulatba ejtően zenél a figura, de nekem egyébként az annak idején a nagy semmibe eltűnt és onnan nemrég visszatért bőgős, Greg Christian is igencsak tetszett a maga sajátos mozgáskultúrájával. Az új dobos, Nick Barker ezen az estén debütált a Testamentben, és kiválóan helyt is állt. Különösen érdekesnek találtam, hogy pont a három Gathering lemezes nótát (DNR, 3 Days In Darkness, True Believer) érezte át a legjobban, hiszen ezek azért jóval komolyabbak ütős szempontból, mint a Lou Clemente-féle régi dalok. A DNR-ban egyenesen lélegzetelállító volt, amit produkált, tényleg leesett az állam, az azonban enyhén szólva is vicces volt, hogy Chuck új számként konferálta be a dalt, holott idén már ez is 8 éves lesz…

Egy meglehetősen szűkre húzott best of program volt ez egyébként Trial By Fire-rel, Into The Pittel, Legacyvel és a finálé előtt minden idők egyik legjobb thrash bombájával, az Over The Wall-lal, hogy aztán a ráadásban még végigszaladjanak az Alone In The Darkon és a Disciples Of The Watch-on. A Testament amúgy sem szokott 70-75 percnél többet játszani, de most valahogy még a szokásosnál is rövidebbnek tűnt a műsor, két-három nóta még szerintem simán belefért volna, a lengyeleknél előkapott Burnt Offerings mellett mondjuk még valami a Low-ról, és esküszöm, egy szavam sem lenne (arról már kezdek letenni, hogy az Apocalyptic Cityt valaha is hallhatom még élőben). A hangulat is kiváló volt, a saccra úgy ezer fős közönség alaposan kitett magáért, ha nincs a sajátos hanghalál, egy közel tökéletes buliról számolhatnék be.

Egy szó, mint száz, szerintem sokkal jobban működött volna ez a fesztivál egy másik helyen, akár egy félig lefüggönyözött PeCsában is, mint itt. Nem kardinális kérdés, de ezen a helyen normális fényeket sem nagyon lehet produkálni, hogy a szellőzetlenségről már ne is beszéljek… Egyes magukat hatalmas rocksztároknak képzelő muzsikusok és sleppjük hisztériázásán persze a normális helyszín sem segít, de azért sokat nyom a latban. Kíváncsi leszek, az idei tapasztalatok mennyiben jobbítják majd meg a jövő évi MetalManiát.

Fotó: Valentin Szilvia

További fotók:
Cadaveres
Korpiklaani
My Dying Bride
Testament
Watch My Dying