Shock!

Léteznek bizonyos branddé nőtt zenekarok, amelyek életművével szinte lehetetlenség mellélőni. Kedd este egyértelműen e jelenség megnyilvánulásának könyveltem el magamban Mike Shinoda szólóestjét, miközben battyogtam kifelé a Papp László Sportaréna épületéből. Pedig eleinte a félkör alakúra metszett nézőteret látva egy cseppet szkeptikus voltam abban a tekintetben, vajon az anyazenekar nélkül mennyire lesz képes a Linkin Park agytrösztje megmozgatni hazánk nem épp feltétlen nyitottságáról híres hallgatóságát. Aztán szerencsére minden a lehető leggördülékenyebben működött mind a nézőszámot, mind a fogadtatást tekintve. Ennyire viszont azért még nem szaladjunk előre...

Nyilván mindenki számára ismert annak oka, hogy Shinoda jelenleg miért is önálló műsorával járja a világot, és mivel Chester Bennington lassan két éve bekövetkezett felfoghatatlan tragédiája kapcsán annak idején gyakorlatilag már mindenki megszólalt, aki arra felhatalmazva érezte magát, a bővebb elmélkedéstől ezúttal eltekintenék. Annyi bizonyos, hogy nehéz helyzetnek vagyunk tanúi, amelyhez hasonlót már produkált a rocktörténelem (sajnálatos módon nem is egyszer), és ahogy az eddig látott esetekben, úgy most is kizárólag előre menekülhetnek az érintettek. Azt gondolom, Mike e tekintetben – a sokat sejtető Post Traumatic címen túl – a fővárosban produkált műsor alapján a legjobb úton jár. Mielőtt azonban erről meggyőzhette a nagyérdeműt, egy rövid bemelegítés keretében hangolódhattunk a főfogásra.

Férfiasan bevallom, előzőleg semmiféle információval nem rendelkeztem az egyébiránt honfitársakból álló Belau zenekarról, az a tény azonban, miszerint maga Mr. Shinoda választotta a csapatot előzenekarának, felkeltette az érdeklődésemet. Nos, abban azért még nem vagyok száz százalékig biztos, hogy a jövőben vajon fejvesztve rohanok-e, amint lehetőségem nyílik megtekinteni egy Belau-bulit. Az persze mindenképp dicséretes, hogy a muzsikusok professzionálisan helytálltak a komoly megmérettetés során, és a mind hangjában, mind pedig megjelenésében kellemes jelenséget nyújtó Szécsi Böbe is lemezminőségben énekelte végig a műsort. Maga a muzsika azonban számomra nem jutott tovább a ranglétrán a „kellemes" jelzőnél. Ha egy szóval kellene jellemeznem a látottakat/hallottakat, az a „statikus" volna. Maga a színpadra vitt tudás, és az elhivatottság viszont dicséretes, és mindenképpen a csapatban rejlő potenciálra utal, hogy mindez ilyenfajta keretek között is működni tudott.

A Belau-nak felrótt színpadi interakció-mentesség bizonyos részben sajnos tendencia a könnyűzenében, az elektronikus alapú popmuzsika esetében ugyanis egyre inkább érzem a hangzásbeli tökéletesség elsőbbségét a színpadi megjelenítéssel szemben. Tekintve, hogy az est főszereplője is minimálfelállásra, illetve az elektronika sűrű használatára építkezik műsorában, őszintén szólva cseppet tartottam tőle, hogy túl rideg produktum benyomását kelti majd számomra a műsor. Nos, ez nem így lett, és ebben oroszlánrésze van emberünk túláradó karizmájának. Amellett, hogy Mike Shinoda már legelső mozdulataival is világossá tette, miszerint jó erőben érkezett az Aréna színpadára, a legrutinosabb frontemberek magabiztosságával tette a dolgát. Bár alapvetően könnyed, szórakoztató műfajban utazik, amelyben nyilvánvalóan a színpadi akció zöme centiről centire megtervezett, ritka adomány, amikor valaki ezzel a természetességgel és lazasággal képes hozni az alapvetően megkoreografált show-t. Egyénisége olyannyira betöltötte a teret, hogy azzal szinte a két helyhez kötött, rezzenéstelen arccal nyomuló zenészkolléga látszólagos érzelemmentességét is kompenzálta. Utóbbiak profizmusa természetesen nem kérdéses, sőt, a dobos, Dan Mayo személyében újabb követésre érdemes muzsikust fedeztem fel. Különleges setupjára és betonkeménységű kettő-négyeire már a dalok közben is felfigyeltem, a Sorry For Now című Linkin Park-szerzeménybe ékelt szólóblokkjából viszont az is kiderült, hogy virtuóz technikai elemeknek sincs híján. A dobsound pedig, mint a gépágyú! Egyébiránt a teljes zenekar hangzása rendben volt, talán csak a mélyek ugrottak ki néhol az én ízlésemnek kicsit erősebben a kelleténél.

A műsor összeválogatásának tekintetében nem tartom magamat a legautentikusabb ítésznek, így ezt a labdát inkább a fanatikus rajongóknak passzolnám. Laikus műkedvelői minőségemben ugyanakkor én is le tudtam szűrni, hogy egészséges arányban képviseltették magukat a Linkin Park-dalok, illetve a turné alapját képező szólóalbum kissé sterilebb, helyenként sötétebb tónusú szerzeményei. Sőt, még a tiszavirágéletű Fort Minor-történetet is megidézték, példának okáért kapásból kezdéskor, és ahogy elnéztem, ezt a jelentős részben korombeliekből (huszonévesekből) álló közönség is kifejezetten díjazta. Összességében elmondható, hogy egészséges arányban találkozott a bulihangulat a szentimentális pillanatokkal, utóbbi kategóriából pedig talán a Chester emlékének ajánlott In The End bizonyult a leginkább lélekemelő momentumnak. Utóbbiban maga a közönség „csordavokálozhatta" az elhunyt énekes témáit Shinoda duettpartnereként.

Mint tehát a fentiekből is kiderülhet, Mike Shinoda show tekintetében telerakta előadását kifejezetten jó húzásokkal, ezáltal pedig a teljes műsoridő alatt képes volt fenntartani az érdeklődést. Persze azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy időnként nem hiányzott mellőle egy kifejezetten „énekes hangkarakter", avagy egy teljes zenekari felállás összhangja, de alapvetően ízléses módon sikerült tálalni ezt a vegytisztán Mike-ra fókuszáló előadást. Amikor pedig egy alapvetően más műfajok iránt érdeklődő nézőt is sikerül meggyőzni a produkció létjogosultságáról (igen, itt példának okáért magamra célzok), az csak még egy érv amellett, hogy az urak jó munkát végeztek.

A magam részéről pozitív benyomásokkal távoztam az Arénából: egy olyan muzsikust láthattam, aki az őt ért legkülönfélébb szakmai impulzusokkal, plusz a nemrég bekövetkezett felfoghatatlan tragédiával a háta mögött sem felejtett el hús-vér emberként viselkedni a színpadon. Egyelőre még keveset tudhatunk arról, hogy miként alakul majd a jövőben a Linkin Park-sztori, azonban amennyiben a látott profizmus és munkamorál jellemzi majd a folytatást, akkor nem lesz gond.