Shock!

Az idén 25. születésnapját ünneplő soproni Moby Dick egy igen nagyszabású bulival emlékezett meg negyedszázados fennállásáról február 10. napján a Petőfi Csarnokban. Előzenekarok is akadtak szép számmal persze, ám a csúcspont mindenképpen a soproni srácok kétórás, őstagokkal és sztárvendégekkel fűszerezett koncertje volt.

A sort a Nadir nyitotta, akiket “jó szokásomhoz híven” megint csak sikerült lekésnem, így a műsort számomra az Echo of Dalriada kezdte. Nem sokat hallottam eddig Ficzek Andrisék munkásságából (talán egyszer a Walesi bárdokat valahol, meg a X. Farkasnapon másfél nótát), tehát viszonylag szűz füllel álltam oda meglesni, mit is tudnak. Sok jóra nem számítottam, ugyanis a hazai énekesnős zenekarok közül egyet nem tudok mondani, akik igazán meggyőztek volna. Szerencsére pozitívan csalódtam, és a koncert végére meggyőzött a banda, hogy jelen pillanatban messze ők a legjobbak a hasonszőrű zenekarok közül itthon. Annak ellenérem, hogy az énekesnő Binder Laura elég elveszett volt a színpadon eleinte, mégis van a csapatnak kiállása, van rajtuk – meg persze Laurán is :-) - mit nézni. Alapvetően a dalok is jók, emlékezetes riffekben, jó témákban és refrénekben nincs hiány, de vannak azért még hibák is bőven. Például az, hogy bár Laura hangja tényleg fogós, használhatná bátrabban, erőteljesebben, Andris meg sajnos élőben nem olyan jó, mint például az utolsó Moby Dick lemezen nyújtott vokáltémái alapján vártam volna. Ezen kívül elhagynám a néha felbukkanó hörgést is, mert egyrészt tök fölösleges, másrészt meg halál erőtlen is élőben. Mindezek ellenére köröket vernek a többi ilyesforma bandára, úgyhogy mindenképpen van ok a bizakodásra. Kíváncsian várom a Jégbontó című kettes lemezt.

Rövidke átszerelés után Katona Főnök hordája, az Akela következett. Mit is írhatnék egy újabb Akela buliról?! A két (már nem is annyira) új gitárossal megerősödve tökélyre vitték a tufa thrash metalt, ráadásul a koncertjeik legendásan jó hangulatúak, amiben persze most sem volt hiba. Főnök mintha kicsit jobban beitalozott volna, mint az utóbbi időkben szokott volt, de azért faszán levezényelte a bulit, a farkasok meg kajálták őket persze. A program természetesen a legnagyobb slágerekre épült, Megkísértelek, Közeleg, Fenevad, Fáklyával, stb… Külön örültem a Ma van a másnap című opusznak is a Földi örömökről. Egy új nótát is elővezettek Főnökék a Faszállítás (jajj) munkacímű új lemezről is, ami persze vegytiszta Akela, mi más is lehetne. Azért a Moby Dick feldolgozás Talpakat nagyon hiányoltam. Ejnye kérem, igazán beleférhetett volna…

Az Akela koncert után rövid kis blokkok következtek, melyekben a BálnaVadÁszok lemezen szerepelt zenekarok közül néhányan játszották az általuk már a lemezen is előadott Moby Dick dalt, valamint egypár sajátot is.
Aznap elsőnek a Cadaveres hengerelt le, akik a Gumiszobával nyitottak, majd következett a Soul of a New Breed című saját. Körmiék produkciójától padlót fogtam. Iszonyú energiával túrtak a színpadon, beleadtak apait-anyait. A két ütős valami hihetetlen húzást ad a produkciójuknak, amit a folyamatos zúzás, vehemencia csak még tovább fokoz. Ha a többi nótájuk is olyan, mint a Soul, akkor tényleg az év nagy befutói lehetnek. A színpadi csulázást azért kéretik elhagyni!

A második rövid blokk az Fürgerókalábaké volt, akik két – egyáltalán nem punkos - saját után játszották el a Na, mi van?-t. Őket már a Tribute-on sem bírtam, szerény véleményem szerint élőben is elég gyengécskén muzsikáltak.
Az FRL után a Cool Head Clan következett. Molics Zolti körül alaposan kicserélődött a társaság az elmúlt években, és némileg az irányvonal is módosult, rockosabb a CHC, mint volt. Más kérdés, hogy engem nem fog meg valahogy a zenéjük, annak ellenére sem, hogy mostanában Zsolti hála istennek sokkal többet énekel, mint régen. Viszont a Jaya Harival közösen előadott Ugass kutya már a Tribute-on is a legrosszabb nóta volt, és most is felállt tőle a hátamon a szőr. Bocs.

A Black-Out zárta ezt a blokkot, akik a Még egyszer és Tetovált sorszám című sajátok mellett a Tornyok omlanak című nótát játszották a Golgota lemezről. Jól áll nekik ez a nóta, élőben is jó volt a black-outosított verzió. Csányi Szabi ülve játszotta végig a három nótát, gondolom, valami történhetett vele, nem sokkal a buli előtt, legalább is nem valószínű, hogy Bródy Jánost akarta utánozni… Jobbulást!
Ígéretükhöz híven valóban nagyon impozáns színpadképpel léptek föl Smiciék a negyedszázados fennállásukat ünneplő összeröffenés főattrakciójaként. Lámpaerdő, igényes, cikázó fények, rámpa a dobszerkó előtt, egyszóval tényleg megadták a módját. Körülbelül két órát töltöttek a színpadon, így ne várjatok tőlem minden részletre kiterjedő, pontos számsorrendet! Koncentráljunk inkább a különlegességekre, az igazi meglepetésekre, hisz akadtak azok is szép számmal!

Jómagam 1997 óta járok Moby Dick bulikra, mégsem hiszem, hogy például a Nem vagyok idegent vagy a Happy Endet egyszer is hallottam volna korábban élőben. Utóbbit kifejezetten kedvelem, így nagyon jó volt együtt üvölteni Smicivel, hogy “Amerika nyeri a háborút!”
Természetesen rengeteg vendég lépett fel a bulin, itt volt a kortárs rock mezőny apraja-nagyja, a legérdekesebb rész azonban mégis az ős tagokkal, Giczy Kurt bőgőssel és Rozsonits Tomi dobossal közösen előadott 3 nóta volt. Zeneileg ugyan nem voltak topon a régi arcok, de mégis kedves, megható volt ez a nosztalgiázás, még akkor is, ha a Pokolrockot jócskán belassítva tudta csak eljátszani a brigád.
A vendégek közül igazából senkire sem lehetett panasz, jók voltak a lelkes Wackorék, Ganxsta Zolee meg a Kartel is poén volt a Zsibbad az agyammal, és még Rita és Sidi a Zanzibárból is jól helyt álltak. Itt sajnos le kell ragadnom egy pillanatra, mert az a primitív bunkózás, amit a tisztelt publikum egy része levágott Ritáék felé, az kérem minősíthetetlen és szánalmas. Hogy egy születésnapi örömzenélésen miért kell fújjolni, hurrogni?! Ezek után ne csodálkozzon senki, ha prosztózzák a rockereket! Téma lezárva.

Mint írtam, minden vendég kitett magáért, de két produkciót mindenféleképpen ki kell emelni. Ezek közül az egyik a Kalács Józsi és Rudán Joe által duettben elővezetett Legyél jó volt, valamint az utána szintén együtt elénekelt Jel című Pokolgép klasszikus. Már az, hogy ez a két fickó együtt van a színpadon, óriási élmény volt, de a nóták előadásába sem lehetett belekötni. Akárki akármit mond, a Pokolgép maga a magyar rocktörténelem, a két énekesét együtt látni a színpadon meg rocker szíveket dobogtató élmény, bármekkora klisé is ez. Egyébként bőgőn ekkor Barna segített ki a Wall of Sleepből, aki igazán hozhatta volna magával Holdampf Gabit is, ugyanis a Bálnavadászok legjobb nótája címet nálam egyértelműen a WOS által bedoomosított Égess meg nyerte el, jó lett volna élőben is hallani. A másik kiemelkedő nóta pedig a Gazember volt, amit Lukács Laci egyedül énekelt volna, elvileg. Nem várt huszáros mozdulattal azonban Lukács a színpadra rángatta a szélen őgyelgő Hobót, így duett lett a nótából. Ha meg már Hobo ott volt, akkor spontán elnyomták a Johnny B. Goodot is, ami eredetileg nem szerepelt a megtervezett programban. Ez volt ám a meglepetés. Hobo óriási fazon még mindig, egyszerűen nem lehetett nem szeretni!

Hogy valamit a programról is írjak, természetesen a legklasszikusabb, legnagyobb Moby Dick nótákon volt a hangsúly, a Tisztítótűz lemezről semmit sem játszottak a srácok és az Indul a Boxot is hanyagolták. Számcímekkel nem untatnék senkit, úgyis mindenki tisztában van azzal, egy 25 éves jubileumi Moby Dick koncerten mikből állt a program. Annyi mindenesetre a végén leszögezendő, hogy ennél méltóbban, igényesebben nem nagyon lehetett volna ezt a koncertet összehozni, úgyhogy le a kalappal. Na meg persze Boldog Szülinapot Moby Dick!