Shock!

Az idejére sem emlékszem, mikor voltam utoljára Ricsén! Rémlik egy Ráday klubos buli, valamikor a 2000-es évek legelejéről, de az biztos, hogy az elmúlt tizenöt évben valahogy nem jutottam el megnézni őket. Ferót azért láttam itt-ott, de sosem a zenekarával együtt, ami már csak azért is fura, mert régi ismeretség a miénk: Utálom az egész XX. századot lemezüket már megjelenése környékén, 9 évesen is hallgattam, mivel szüleim megvették anno bakeliten. Mai napig ez a kedvenc anyagom tőlük, Ferót pedig annak ellenére is kifejezetten bírom felnőtt fejjel is, hogy bizonyos nézeteink finoman szólva sem állíthatók párhuzamba. Élete során viszont papírra vetett néhány olyan sort, amik kifejezetten közel állnak hozzám, és amik miatt akkor is megérdemelte volna a Kossuth-díjat, ha életműve kimerült volna ennyiben. A Beatrice viszont túl van a negyvenen, mára rocktörténeti intézménnyé lett, ebből a szempontból pedig semmi jelentősége annak, hogy hősünk bohóckodott-e a jégen vagy valamelyik tehetségkutatóban, illetve beállt-e egyik vagy másik párt mögé. Dalai, szövegei megkerülhetetlenek, én pedig a humorát, az egész Feró-figurát nagyon bírom.

Szóval annyi idő után végre újra eljutottam Beatricére, de mikor megérkeztem, az elején nem igazán tudtam, mit is várhatok a bulitól. Egyrészt persze reméltem, hogy a produkció méltó lesz a zenekar múltjához, az orosz-ukrán háború kitörését követő két nappal viszont annak a lehetősége is fennállt, hogy a politikai helyzet nyomja majd rá a bélyegét az estére. Szerencsére végül minden remekül sült el: a Beatrice ugyan mindig is politikus csapat volt, de Feróék ezen estén abszolút a szórakoztatásra helyezték a hangsúlyt, amiben fikarcnyi hiba sem volt: a számomra meglepően erős vokálokkal operáló, profi színpadi intézménnyé összeállt zenekar ugyanis minden igényt kielégítő, roppant változatos koncertet vezetett le, csaknem két teljes órában.

A régisulis, klasszikus Ricse-blokkal induló programban a kötelezőkön kívül akadt néhány meglepetés is, így felcsendült például egy dal Kékkői Zalán tavalyi szólólemezéről, a My World, My Dreamről, volt akusztikus blokk, Cipő-megemlékezés Repül a bálnával, és még egy Zsombor nevű kissrác is felbukkant a színpadon a Thunderstruck nyitótémájával, hogy kapjon némi ízelítőt abból, milyen is rocksztárnak lenni. Szóval a szett változatos, jó és kifejezetten szívderítő volt, azaz egyértelműen képes arra, hogy kiszakítson minket a határmenti háború kitörése miatti sokkból.

Feróék már a fellépés legelején gondoskodtak a megfelelő hangulat kialakításáról az olyan klasszikusokkal, mint a nyitó Jerikó, a Nagyvárosi Farkas, a Katicabogárka vagy a Motorizált nemzedék: természetesen a többnyire hajlott korú publikum ezeket az első pillanattól fogva teli torokból üvöltötte, innen pedig a Ricsének nyert ügye volt. Nem is engedték ki a bulit a kezükből, végig fenntartották a koncert dinamikáját. Mikor pedig Ferónak kicsit pihennie kellett, hol egy Laczik Fecó által énekelt dallal (Virtus cirkusz), hol egy szólóbetéttel vagy némi kis anekdotázással nyertek időt neki a szusszanásra.

A buli egyik érdekessége volt a Facebookon előre beharangozott Hősök tere, amit nem igazán játszanak élőben, annak ellenére, hogy a favorit Beatrice-albumom (igen, az, amit fentebb már említettem) egyik legjobb tétele. És mivel emellett a címadó, meg persze az Én is egy kicsit is terítékre került, a magam részéről már ezek miatt maximálisan elégedett voltam, még úgy is, hogy abszolút kedvencem, a Túl késő már viszont ezúttal kimaradt. Szerencsére azonban az eddig felsoroltaknál jóval többet kaptunk, hiszen elhangzott egy rakat kihagyhatatlan klasszikus: Meditáció, Nem kell, Minek él az olyan, Ronda lány, A kétezredik év felé, meg összes, tényleg a végletekig elcsépelt, de élőben még mindig eufóriát kiváltó darab (Fagyi, Mielőtt végleg elmegyek, Nyolc óra munka és persze Azok a boldog szép napok).

Nem tudom, meddig lesz még Beatrice, hiszen Feró idén már 76 múlt, de amíg vannak, érdemes őket elcsípni. Mert hangja ugyan kicsit már megkopott, de azért Feró még mindig Feró, mellette pedig első osztályú muzsikusok gondoskodnak arról, hogy cseppet se legyen poros vagy ciki a produkció. A dalok, a szövegek és az üzenet pedig – méretes közhellyel élve – ugyanolyan aktuálisak ma is, mint voltak évtizedekkel ezelőtt.

Fotó: Barba Negra