Shock!

A Wendigo-t ha jól emlékszem, talán negyedszerre láttam ezen az estén, és folytatódott a korábbi tendencia, vagyis megint jobbak voltak, mint eggyel előtte. Kellően marósan szóltak, nem volt gond a dalokkal sem, ugyanakkor úgy gondolom, BZ-ék még nem rendelkeznek annyira kiforrott irányvonallal, mint akár a Stonehenge, akár a Da Capo.

Ezen persze nincs mit csodálkozni, hiszen az elődzenekarok mögött évek hosszú sora állt, mire ismertté váltak, ráadásul a Wendigo kétségtelenül jó úton jár ahhoz, hogy rátaláljanak arra a hangra, ami csak az övéké. Szóval abszolút működőképes ez a súlyos, de mégis dallamos és érzelemgazdag modern metal - a progresszív jelzőt szívem szerint hanyagolnám, lévén azon zenékhez, amiket így szokás manapság emlegetni, nincs olyan sok köze, valahol inkább a Tool és a Nevermore metszéspontján tapogatóznak érzésem szerint, ám az említettekkel szemben itt inkább az életigenlő, pozitív kisugárzás dominál. Konkrét hasonlóság ugyanakkor nem igazán jutott eszembe most sem, ami egyértelmű erény. A Wendigo most is abszolút meggyőző volt, remélem, előbb-utóbb összeáll majd egy lemez is.

Az őket követő német Dark Suns sokaknak tetszett, engem viszont kevésbé találtak el, habár azt el kell ismernem, hogy nem volt rossz ez a sötét, borult hangulatú komplex metal. Ráadásul őket sem tudtam egyértelműen hasonlítani senkihez, bár néha beugrott az Opeth vagy a Pink Floyd neve (egyszer-kétszer még a My Dying Bride-é is). Jól játszottak amúgy, és külön érdekességet jelentett, hogy a dobos énekelt. Ebből fakadóan a színpadi akció a gitárosokra maradt, hiszen igazi frontember nem volt, ők viszont meglehetősen tétován lépdeltek ide-oda. Nyitóbandához képest viszonylag sokat játszott a Dark Suns, és lehet, hogy csak nem voltam rájuk hangolódva, de egy idő után kissé unalmasnak találtam a zenéjüket, és inkább Danieléket néztem volna már.

Elsősorban a Remedy Lane lemez magyar vonatkozásai révén a Pain of Salvation arányaiban alighanem több rajongót vonz itthon, mint Európa más részein, és bizony nagyon sokan érezték úgy, hogy ott kell lenniük ezen a koncerten. Én magam még a Perfect Elementtel szerettem meg őket, amire a 2001-es Summer Rockson adott bulijuk csak rátett egy lapáttal, a gyengébb hangzás ellenére máig az ő koncertjük maradt meg bennem a leginkább arról az igen jól sikerült szombatról. Danielék kezdésére rendesen meg is telt az A38, ráadásul a megjelentek nagy része láthatóan fanatikus, a szövegeket kenő-vágó gildenlöwitákból került ki.

Legjobb esetben is két-, de inkább háromesélyes volt, hogy a svédek mire is koncentrálnak majd ezen a koncerten: ugye alapból ott volt a szokásos formula, vagyis a best of-program több-kevesebb új nótával. Ezt kevésbé valószínűsítettem, hiszen a Pain of Salvation minden tekintetben igyekszik kerülni a sablonokat. A második lehetőség az volt, hogy elejétől végéig elnyomják a friss Be lemezt, ami elvetemült egy húzás lehetett volna, hiszen egy alapvetően otthon hallgatós, olyan iszonyatosan sűrű és rétegzett albumról van szó, hogy egy csak rá épített élő fellépés könnyen megfekhette volna a közönség tekintélyes részének gyomrát. Mondanom sem kell, simán kinéztem belőlük, hogy ennek ellenére mégis megreszkírozzák ezt a húzást. A harmadik verzió szerint az említett magyar kapcsolat miatt elnyomhatták volna akár a teljes Remedy Lane-t is.

Kissé meglepődtem, amikor a hosszú átszerelés követően megszólalt a Used, ez ugyanis azt bizonyította, hogy Danielék végül mégis a leginkább közönségbarát első változat mellett döntöttek - én viszont egy cseppet sem bántam ezt, és ahogy körülnéztem, mások sem. Az elején kicsit rakoncátlankodó hangzás hamarosan CD-minőségűvé tisztult, az ember pedig átadhatta magát a nagybetűs Zenének. A Used-ot a Diffidentia követte, majd a People Passing By az első lemezről, én pedig megállapítottam, hogy élőben még jobban előjönnek a Pain of Salvation Faith No More-hatásai, mint lemezeken. Szintén egyből feltűnt, hogy milyen rengeteget fejlődtek a tagok a vokálozás terén, ez ugyanis még nem ment ilyen gördülékenyen és hibátlanul a Summer Rockson.

Daniel hangjára meg nincs is szó: álom. Napjaink egyik legjobb rockénekese, ez nem is lehet vita tárgya. A frontember persze hozta a formáját: viccelődött, bohóckodott, pörgött. Vidámsága kapcsán több olyan véleményt olvastam/hallottam, miszerint ez a viselkedés nem illett a banda komoly zenéjéhez (a Be esetében ezt most akár egybe is írhattam volna), de szeretnék mindenkit emlékeztetni, hogy ez nem temetés volt, hanem egy rockkoncert, még ha a Pain of Salvation különcségéből adódóan teljesen sajátos is. Nekem már 2001-ben is kimondottan bejött ez a kikacsintós, mosolygós stílus, többek között pont ettől olyan rokonszenves a srác.

A háttérben kifüggesztett vetítővászon miatt a széttetovált Johann Langell dobcucca oldalra került, a szemek azonban még így is Danielre szegeződtek, dacára a hátul futó képsoroknak. Alapvetően nem szeretem a videokivetítőzést egy rockbulin, itt azonban még ez is annyira tökéletes és vérprofi volt, hogy arra nincsenek szavak. Közben sorjáztak a jobbnál jobb dalok: bennem az Ending Theme maradt meg talán a leginkább, a gyönyörű Second Love-ot is megindító volt hallani, a legnagyobb beindulást viszont mondani sem kell, az Ashes okozta.

A Be-t nem erőltették túl, de amit elővettek róla, annak rendesen megadták a módját: hátul peregtek a DVD vonatkozó részei, Daniel pedig zakót és napszemüveget öltve áttranszformálódott copfos yuppie-vá, és úgy nyomta a dalokat. Akadt, akinek ez sem tetszett - szerintem hatalmas volt-, de itt alapvetően már mindegy volt, mi zajlik a színpadon, úgyis mindenki messze járt a zenének köszönhetően…

A közönség amúgy végig a csapat tenyeréből evett, az óriási hangulatra jellemző, hogy a végén még egy rajongót is felhívtak a színpadra duettet énekelni Daniellel. Az emlékeim szerint talán szerb srác egyébként nem is énekelt rosszul, pedig hát tudhatjuk, ilyesmibe belemenni a zenekarok részéről kockázatos vállalkozás is lehet (soha nem felejtem el például azt a szerencsétlen idiótát, aki a legutóbbi Nevermore buli színpadmászós részén felment Warrel Dane mellé, többször is elvette tőle a mikrofont, majd fejhangon szétvisítozta a Sound Of Silence-et, a nézősereg meg csak úgy dőlt a röhögéstől).
Az idei koncertfelhozatal már eddig is bivalyerős volt, de a Pain of Salvation fellépése még ebből a termésből is kiemelkedik. Nagyon sajnálom, hogy a beharangozott újabb szeptemberi bulira végül mégsem kerül sor.

Fotó: Valentin Szilvia