Shock!

A Piramis is azon klasszikus magyar bandák sorát erősíti, akikkel ilyen-olyan okokból még nem foglalkoztunk sokat. Az ilyesmi oka mindig többféle lehet: a szokásos idő- és kapacitáshiány mellett előfordulhat, hogy az adott csapat nem feltétlenül tartozik egyikünk kedvencei közé sem, de benne lehet a pakliban, hogy a régi zenekarokról már tényleg mindenki mindenhol mindent megírt, amihez igazán sokat nem nagyon tudunk hozzátenni. A megosztó témákat ugyanakkor kimondottan szeretjük piszkálni, és a pár éve hivatalosan is feltámasztott, a ráutaló nevet az eredetire visszacserélő formáció bizony annak számít. Olvastam már hideget-meleget velük kapcsolatban (mit képzelnek, hol van Révész, a legenda meggyalázása, satöbbi), de ezen az estén, amely nemcsak a 2016-os koncertszezont, de egyben a zenekar jubileumi negyvededik évét is indította, nemigen hiszem, hogy bármelyik jelenlévő is fanyalogva figyelte volna a színpadi eseményeket. Mi több, kimondottan forró hangulatú este kerekedett az egészből, és bár én nyilvánvaló okokból nem lehettem ott annak idején a nagy bulikon, egészen biztos vagyok benne, hogy hasonló lehetett a feeling a fénykorban is.

Mielőtt a fentiek bővebb elemzésébe belemennék, feltétlenül meg kell említeni a bemelegítő Stardustot, amelyről még véres tollú Ádámunk is elismerően nyilatkozott a House Of Lords-koncert kapcsán, ahol hasonló funkciót töltött be a csapat. Valóban, Gellér Tamásnál ma gyakorilatilag senki nem érti-érzi jobban a '80-as évek AOR/hard rock zenei világát itthon, kis túlzással éli a műfajt, ennek ékes bizonyítéka a tavaly összeszervezett és idén újrázó monstre hajmetal est is. Pont azon a bulin mutatkozott be a Stardust mint alapzenekar, és mivel akkor, illetve azt követően is csak jókat hallottam róluk, és tetszettek az azután bemutatott dalaik, kimondottan érdekelt a dolog, siettünk tehát, hogy ne maradjunk le róluk. Ahogy cimborám megjegyezte, a Backstage tenyérnyi színpadán nem annyira tűntek fel a kiállás – nem túl zavaró, de azért meglévő – hiányosságai, de zeneileg semmibe nem lehetett belekötni. Ahogy azt eddig is tudni lehetett, tényleg hangsúlyosan AOR-irányba halad a csapat, és mint ilyen, abszolút fogyasztható bárki számára (hogy mást ne mondjak, a feldolgozásokat ezúttal nem ismertem, de semmiféle színvonalkülönbséget nem éreztem, amikor ezek mentek), érdemes tehát ráállni arra, hogy ismert magyar dallamos rockbandákkal játsszanak együtt. Biztos vagyok benne, hogy nemcsak a Piramis közönsége, de az eddás, bikinis, lordos, satöbbi arcok is értékelnék ezt a zenét.

A Piramis közönsége? Ahogy ugye említettem, megosztott. Azt speciel nem tudom, hány olyan néző volt itt, aki szkeptikusan, esetleg direkt ellendrukkerként érkezett, de akárhogy is, csutkára megtelt a Barba Negra. Magyarul, minden okoskodás ellenére van igény a bandára, az eredeti névvel is. Igaz, amikor még Piramix (jujj!), illetve Piramis Plusz néven ment a projekt, nem volt benne az eredeti tagság háromötöde, és az tényleg afféle hobbi-hakniprodukciónak tűnt (kábé nyolc-tíz éve én is láttam őket az Orczy-kertben), és messze nem volt ennyire profi a produkció, mint amit mostanában láthat a nagyérdemű. Mivel nem követtem végig a folyamatot, őszintén szólva kissé meg is lepődtem, mennyire bekomolyodott a történet – ebből is látszik, hogy egy zenekar bármeddig működhet és bárhogyan mutálódhat, ha a védjegyszerű hangzást biztosító alapemberek jelen vannak. Személy szerint mindig is úgy gondoltam, hogy Závodi Janó ízes gitározása és Köves Pinyó Bill Wardot idéző ritmusai azok az összetevők, amelyektől igazán jellegzetes a Piramis zenéje, Gallai Péter szintén izgalmas billentyűs hangszerelése ezeket egészíti ki. Ők hárman azok, akiktől úgy szólt és szól ez a zene, ahogy. Természetesen – félreértés ne essék – itt a fülbeötlő dolgokról beszélek, hiszen tudom, hogy Som Lajos szerepe is ugyanilyen meghatározó volt annak idején háttérmunkában és dalszerzésben, de ő mondjuk sosem volt egy Geezer Butler (Vörös Gábor amúgy kiválóan teljesít ezen a poszton, és még a metalos kiállása is jót tesz az összképnek). Azt mondjuk nem teljesen volt világos, miért van szükség kiegészítő billentyűsre, de ha jól értettem, az énekes Csoki fia tölti be ezt a szerepet, nincs tehát értelme tovább boncolni ezt sem.

Mondjuk önmagában ez is meglepő kissé, hiszen a többiek mellett mindig volt egy afféle „kölyök" jellege magának Csokinak is, közben pedig – bár valóban jóval fiatalabb, mint Závodiék – már ő is az itthoni színtér sokat láttott veteránjai közé tartozik. És bár annak idején kimondottan szentségtörésnek számított, hogy rockénekes létére egy rettenetes popzenekarban szerzett ismertséget (hozzáteszem: mai szemmel-füllel a Fix legalább annyira borzasztónak hat, mint a Manhattan), ma már ennek sincs semmi jelentősége, révészes hangszíne eleve adott és annak egy szélsőségektől mentes verziójában még élvezhetőbbé is teszi a tényleg egytől-egyig zseniálisan megírt és összerakott klasszikus dalokat. Nekem úgy tűnt, hogy aki itt volt, az mind elfogadta őt Révész helyén, akinek amúgy – mint az a mi jópár évvel ezelőtti interjúnkból is kiderült – már annak idején sem volt igazán ínyére ez az egész Piramis-dolog. Csoki viszont rajongóként került össze idoljaival, sokkal inkább magáénak érzi tehát a dolgot, és nyilván az ő lelkesedésének és lendületének is köszönhető az öregek „megtáltosodása". Mert a már említett Závodi-Köves groove húzása ugyan nem okozott különösebb meglepetést (játszottak ők együtt Piramison kívül is), de Gallai Péterről volt idő, amikor nem gondolta volna az ember, hogy újra ilyen remek formában lesz a színpadon. Szóval baromi jól zenélnek együtt ma is, és ezt széles mosollyal elnézve-elhallgatva tényleg csak azt tudom mondani: együtt is kell, hogy zenéljenek. Én mindenesetre örülök neki, és a jövőben is elmegyek megnézni őket, amikor csak tehetem.

Fotó: PZsP Photography, Barba Negra