Shock!

Simán ráfogható a zenekar kvázi kultstátusza és szinte fű alatt terjedő népszerűsége miatt, hogy egy hazai Porcupine Tree koncert valóban eseményszámba megy, noha elképzelésem sem volt, hogy mire is számítsak, de még csak azt sem tudtam volna megtippelni, hogy mennyien lesznek a Petőfi Csarnokban. Nem kellett panaszkodnunk...

A hosszúra tervezett (2x55 perc + ráadás) előtt még az abszolút Wilson-iskolát képviselő háromtagú Demianst nézhettük végig, akik azon kívül, hogy kellemes zenét játszanak, nem valók még ekkora színpadra. Az a nettó tanácstalanság és elveszettség, ami két dal között uralta őket, elrettentő példaként említhető, bámulatosan tudják némely zenekarok elszúrni életük lehetőségét – legalábbis bizonyos szempontból egészen biztosan. A zene szerencsére túlmutatott az esetlen gimiszakkörös bénázáson, de azért még messze volt attól a szinttől, hogy rohanjak cd-t keresni valahol. Mindegy, kultúrközönség volt ott aznap este, kibírta mindenki, és a zenéjük tényleg nem volt riasztó.

Apropó, elképesztő volt a közönség összetétele, nemcsak korban volt nagy a szórás, de olyan arcokat is lehetett látni, akiket ha az utcán látsz, azt sem hinnéd el, hogy egyáltalán bármilyen zenét hallgatnak, nemhogy Porcupine Tree-t. Valamint teljesen bizarr módon megnőtt az egy főre eső bajuszok száma is. A koncertjük előtt egy crew-tag hihetetlen gondossággal végigporszívózta a színpadra terített filcszőnyeget, néhányan értetlenkedve néztek, de hamar kiderült, mi volt az oka: Steven Wilson mezítláb lép fel mindig (mezítlábasság uralkodik egyébként), így már érthető volt a gondosság. Minket fotósokat jól meg is szivattak, azt az információt kaptuk, hogy a teljes első blokkot végigfotózhatjuk, szép kényelmesen kattintgattunk, hogy majd még ráérünk kivárni a szép fényeket, na aztán negyed óra múlva úgy kizavartak onnan mindenkit, mint a huzat. Bosszantó volt, főleg, mivel végre nem a két piros, egy lila és két zöld lámpa kombinációval kínlódhattunk, hanem csodálatos fényeket használtak, komolyan, később középről, a keverő előtti résztől nézve folyamatosan csorgott a nyálam már csak ezért is.

Az utolsó lemeztől konkrétan nem ájultam el, de adtam egy esélyt, hogy no majd most élőben biztosan megváltozik a véleményem. Nos... nem. Ugyanazokra a dalokra kaptam fel a fejem így is, mint amikor a cd-t hallgatom, a számomra altatóbb-jellegű daloknál pedig kizárólag a háttérvetítést néztem, ami egészen egyszerűen lenyűgöző volt, erre nincs jobb szó. A Tool-szerűen szürreális képekkel, illetve régi családi filmekkel (ki tudja, talán a zenekartagok archívumából való felvételek voltak) megtámogatott dalfolyam minden hatásvadászatot nélkülözve volt magával ragadó ebben a formában, szinte el is felejtettük, hogy egy zenekar szolgáltatja élőben a zenét, annyira példaértékű volt a látvány, és akkor még a megszólalásról nem is ejtettem szót: a Petőfi Csarnokban életemben nem hallottam ennyire tökéletes hangzást. Nem túlzok, ha azt mondom, DVD-minőséget kaptunk ezen az estén képben, zenében és hangban egyaránt, noha ebben a formában talán még jobban kijöttek a zenekar pinkfloydisztikus hatásai.

Steven Wilson sem az a klasszikus rocksztár arc, vékonyságával, szemüvegével és folyton az arcába lógó vállig érő hajával inkább egy bölcsés-szakos egyetemistára hasonlít, ám mellette a többi zenész valahogy még jobban az arctalanság ködébe tud burkolózni, noha Gavin Harrison a dobok mögött művelt, az egyszerűen káprázatos – bár első- és utolsó sorban is a játékával hívta fel magára a figyelmet, mint bármi mással. Wilson kedvességnek sincs híján, többször magyarul köszönte meg a tapsot, és sajátosan visszafogott humorát is megcsillantotta néhányszor.

Pár perc szünet után következett a második – számomra már izgalmasabb felvonás, amikor mintha gyakorlatilag a fejemben lévő kívánságlistámat játszották volna el. A közönség is lelkesebben reagált a dalokra, nyilván, pl. egy Anesthetize Pt. 2-t nem igazán lehet szolidan ringatózva kibírni, és már nem csupán a vetítőn látható klipekre tapadt mindenki tekintete. Az pedig, hogy ők is emberből vannak és megmutatta a precíz gépezet esendően emberi oldalát, akkor mutatkozott meg, amikor Lazarus-t pár taktus után Wilson leállította, mert egészen egyszerűen elcseszték. Ennyire jópofa és bájosan korrigált bakit tán még nem is láttam színpadon. Az est egyik fénypontja pedig a kizárólag a mi tiszteletünkre eljátszott (vagy egy éve már nem volt műsoron) Blackes Eyes volt, amit már csak a két ráadás követett.

Mit mondhatnék?... Sosem hittem volna, hogy egy Porcupine Tree koncertre fogom azt mondani (ahogy ezen a héten már egyszer előfordult, csak más jellegű zene miatt), hogy energiafolyamokat éreztem áramlani, a második részben katartikus pillanatokat, perceket élhettünk át, és ezt a felfokozott hangulatot - és bármilyen nyálasan is hangzik ez -, de a szeretetet vélhetően a színpadon is érezték. Talán most nem csak üres és mindenhol elpufogtatott frázis volt, hogy hamarosan vissza akarnak ide jönni. Kívánom magunknak ugyanezt, addig meg szépen megelőlegezem ennek az estének az év végi összesítéseben az év egyik legjobb koncertje címet.