Shock!

Jó régen volt már az előző pécsi ProgFeszt, épp ideje volt, hogy végre történjék valami ezen a vonalon. Persze tudom, a körülmények nehezek, meg hát ez nem is valami nagy tömegeket vonzó műfaj – de hát azért egy évben egyszer mindenképpen jó szerintem, ha a stílus legjelesebb hazai képviselői meg a fanatikusok összegyűlhetnek egy kis közös örömködésre. Sajnos az Ifiház már régről ismerős nagyterme most sem bizonyult ideális helyszínnek, az akusztikája bizony meglehetősen rossz, a hangulata meg erőteljesen szocreál. De hát ez van, még mindig jobb, ha itt van a buli, mintha sehol. No, de menjünk szépen sorjában.

Elsőként a pécsi illetőségű, Nagy Dávid basszer/énekes vezette R-Clone lépett a deszkákra. Ahogy Dávid korábbi bandáinál, úgy itt is egyértelmű volt a Voivod hatása – ugyanakkor sok más is van benne (pl. a billentyű elég különleges ízt ad hozzá a zenéhez), és eléggé nehezen befogadható a dolog így elsőre, borult és agyas muzsika ez. Szívesen meghallgatnék tőlük valami hangzóanyagot otthon is, és utána megint jó volna látni őket; felelősen csak így mernék nyilatkozni róluk. Mindenesetre nincsen fantázia nélkül a csapat, ez már most, ennyiből is lejött.

Az őket követő Neverwoodot láttam már néhányszor, és a véleményem nem is igen változott az eddigiekhez képest. Prog elemekkel átszőtt, gitáros-billentyűs dallamos metalt játszanak a srácok - hallhatóan sok jó ötletük van a fiúknak, még ha ezeket nem is tudják mindig maximális meggyőző erővel tálalni élőben. Előbbi mindenképpen örvendetes dolog, utóbbin meg remélhetőleg segítenek majd a sokasodó koncerttapasztalatok. Az nagyon látszik rajtuk, hogy komolyan veszik a dolgot, nyomulnak is élőben, ahol csak lehet, úgyhogy alakul még a mutatvány, ebben biztos vagyok. Kellemes momentumokkal amúgy már most is tudtak szolgálni, a Megadeth-től átdolgozott A Secret Place pedig tényleg nagyon sütött!

A Wendigo-t nagyon vártam, mind az előzetes hírek, mind pedig az illusztris tagság miatt. Az infók az elődzenekaroknál súlyosabb, modernebb muzsikát ígértek, míg a felállás ugyebár a Da Capo, a Stonehenge és a Behinia korábbi tagjaiból verbuválódott össze. A zene pedig… hát az tényleg súlyos volt, na! Billentyű nincsen, ellenben a Wendigo-ban két gitár zúz, ami már eleve sejtet valamit, ugyebár. Hagyományos értelemben véve talán nem is prog ez a muzsika, de hogy nagyon metal, az biztos! És hát nem is a szokványos módon az, hanem olyan előremutató jelleggel, mint mondjuk az Engine, a Nevermore, a Soilwork, vagy éppen az olasz Eldritch esetében. Modern, őrlős riffekre, súlyos ritmusalapokra építkeznek Kozi és Jozzy király szólói, meg a karcosságot ellenpontozó fogós refrének – BZ amúgy helyenként olyan agresszíven énekel ebben a formációban, mint korábban még soha! Egy másik dalban ellenben meg fuvolázik; na, ebből is látszik, hogy bizony meglehetősen tág határok között mozog a banda muzsikája. A saját nóták mellett a Stonehenge-től a névadó darabot is elnyomták még; remélem, ez tartósan a repertoárban marad, mert így, ebben a formájában ugyancsak nagyon süt! A srácok amúgy nagyjából össze is raktak már egy albumnyi anyagot, úgyhogy lehet tűkön ülve várni a bemutatkozó korongot. Én a koncert óta folyamatosan ezt teszem…

Kusinka Tomiék, azaz a Perfect Symmetry szintén nagyon jó koncertet adtak, az utóbbi pár alkalom közül, amikor láttam őket, ez tetszett a legjobban. Új nótákkal egyébként ők is jól állnak, gyakorlatilag készen állnak egy teljes nagylemeznyi anyaggal – ebből kaphattunk most egy emberes ízelítőt. A The Human Machine albumhoz képest az új számok sokkal sötétebbek, komorabbak és súlyosabbak, és különféle sampleres megoldások révén nem kevés modernséget/futurisztikusságot is kaptak így a friss szerzemények. A refrének meg a gitárharmóniák persze továbbra is ragadnak a fülbe – többek szerint a Fates Warning-féle A Pleasant Shade Of Gray irányába tart most a csapat, de szerintem a megközelítést illetően a Conception Flow albuma sem egy rossz kiindulási pont. Jó lenne, ha tényleg felvennék Tomiék ezt a nagylemeznyi új anyagot, mert királyak a nóták, és ez a mostani hangzásviláguk is friss vért jelent a hazai színtéren. A végén persze azért feldolgi is volt: ezúttal a We Only Say Goodbye-t nyomták el, a jelenlévő fanok nem kis örömére. Több koncertet, srácok, és lehetőleg még idén második albumot!

Eddig jobbára tetszett a buli, főleg a két utóbbi banda győzött meg – erre jött Devon Graves (korábban Buddy Lackey-ként a Psychotic Waltz nevű legenda énekese volt, ha valaki netán nem tudná), és totálisan lefárasztott. Az történt ugyanis, hogy a dobos Adel Moustafa betegsége miatt Devon mostani bandája, a Dead Soul Tribe nem tudott fellépni, csak az énekes állt (ill. ült) ki a színpadra, egyetlen akusztikus gitárral. Aztán ahelyett, hogy egy jó hangulatú, gördülékeny műsort adott volna, negyedig-félig eljátszott nóták közben nekiállt a hangzással kötözködni, mentegetőzött a program esetlegessége miatt, belekezdett újabb dalokba majd abbahagyta őket, viccelődött, mesélt, megint pengetett valamit, odébbült, szabadkozott, visszaült, és így tovább. Mindezt bő egy órán keresztül, ha nem tovább – kronométert nem néztem. Saját bevallása szerint sem készült az arc semmiféle konkrét műsorral; ezt nem is csodálom, hiszen Adel nagyon hirtelen nyomorodott le, de ebben az esetben
1: vagy egy az egyben le kellett volna mondania a bulit, és maximum csak nézőként jelen lenni,
2: vagy eljátszani 20 percben azt, ami tényleg működött és frankó volt, aztán felállni, meghajolni és távozni – ezzel simán meg lett volna mentve a mundér becsülete, és az embernek nem lett volna olyan érzése, hogy egy összecsapott valamit lát, ami abszolúte nem méltó sem az azt előadó emberke múltjához és jelenéhez, sem pedig magához a fesztiválhoz.

Talán szigorúnak tűnnek ezek a mondatok, de tényleg nem tudok mást mondani erről a teljesítményről. Amúgy hősünket mind Buddyként, mind Devonként nagyon nagyra tartom, a zenekarait is szeretem erőst, úgyhogy igazából rosszul is esik mindezt leírnom. Egyszerűen ez a fellépés nem volt méltó ehhez az emberhez – és akkor most maradjunk ennyiben, ne ragozzuk tovább a dolgot. Szeptemberben a Threshold előtt majd lehet csorbát köszörülni. Azért a végén a Perfect Symmetrys srácokkal közösen elnyomott, zúzós Morbid nagyon nagy volt – még két-három ilyenre lett volna szükség, meg esetleg ugyanennyi akusztikus dalra, és akkor egy szavam sem lenne. Mindegy, így jártunk. De a szeptember 13-at azért várom ám nagyon...

A Nemesis számára ennek a bulinak a különös fontosságát az adta, hogy ekkor debütált náluk Krecsmarik Gábor, az új basszusgitáros. Fazonra a srác nagyon más, mint Beró volt, de bőgőzni legalább úgy tud, a színpadi akcióból és a vokálozásból pedig még erőteljesebben is veszi ki a részét, mint elődje. Főleg utóbbi vonalon alakított nagyokat, és őszintén remélem, hogy a banda a formálódó új szerzeményekben már az ő hangjának is teret ad majd, már ami a háttérvokálokat illeti. A program egyébként jórészt a Terra Incognita és az Abraxas nótáira épült most, az első anyagról csak a Predesztináció hangzott el, valamint feldolgozásként az Official Bootlegs CD-ről a Deep Purple-féle Burn – nagyon remélem, ezt hallhatom még többször majd, mert zseniálisan nyomják az arcok élőben is! A cucc egyértelműen náluk szólt a legjobban, és tök jó volt látni, hogy a késői időpont ellenére is mennyien megvárták őket. A legkiugróbb teljesítményt ezúttal talán Kiss Zoli mutatta fel, aki olyan magasakat nyomott ki, hogy még! Mondjuk panasz a többiekre sem lehetett, a szokásos elsöprő lendülettel dohogott most is a Nemesis gőzmozdonya. Jó lenne lassacskán új nótákat is hallani majd, legkésőbb jövőre pedig klassz lenne kézbe venni a negyedik albumot.

Hát, ennyi volt dióhéjban a fesztivál. A végén facsart citromként másztam ki az épületből, az igaz (egy jócskán elhúzódó betegség első zöngéi is gyötörtek aznap), de – Devon Graves ide vagy oda – bizony megérte a fáradságot ez az este! Szívből remélem, jövőre ismét lesz Pécsett prog. metal buli – sőt, talán Budapesten is volna értelme egy ilyesféle megmozdulásnak, a Wigwamban például. Szóval hajrá!