Shock!

Szinte hihetetlen, de már több mint két éve annak, hogy az überdobos showman Mike Terrana és a Rage útjai kettéváltak. Azóta volt már szerencsém élőben látni Peavyt és Victor Smolskit a frissiben igazolt André Hilgerssel - természetesen nem okoztak csalódást - és a jó öreg Mike mestert is elcsíptem Tarja csapatában. A két évvel ezelőtti BYH-es buli igazolta, hogy van élet Mr. Terrana után is, a néhány hete napvilágot látott, immár tizenikszedik Rage korong a Strings to a Web pedig tényleg az utóbbi évek legerősebb anyaga a veterán csapattól.

A kiváló új lemez már alapjában elég vonzerőt jelentett volna, szerencsére azonban a Rage aktuális turnéjára egy szintén patinás német csapat is betársult. A veterán Jaded Heart előtt azonban még egy szimpatikus cseh banda, a Seven melegített, és tulajdonképpen nem is voltak rosszak. Bár a színpadi előadáson látszott kissé a rutintalanság, a dalaik meglehetősen rendben voltak, a vidám Tom Araya kinézetű gitáros kifejezetten jól játszott, és a kissé a kései Eric A.K. (Flotsam & Jetsam) orgánumára emlékeztető énekesük is okés volt. Összességében a zene talán energikus döngölős (power) metalként írható le, azaz súlyos riffeket és egy szőrős torokkal megáldott, ám kifejezetten jó frontembert hallhattunk.

Bár Jaded Heart-ügyben finoman szólva sem vagyok teljesen képben, negyedik lemezüket kifejezetten szeretem, így annak ellenére is kihagyhatatlannak látszott első itteni fellépésük, hogy a régiek közül csak a ritmusszekció – azaz Axel Kruse és Michael Mueller – maradt hírmondónak. Sajnos a Michael Borman helyére érkezett Johan Fahlberggel készült lemezeket nem hallottam, így nem tudom megítélni azt sem, hogy az ősrajongóktól itt-ott hallható fanyalgás csak a szokásos, kötelező hiszti-e, avagy tényleg leáldozóban van a csapat csillaga, ez a koncert azonban maximálisan meggyőzött a Jaded Heart létjogosultságáról. Az Unleashed (!!!) pólóban nyomuló Johan végig iszonyú energikusan vezette a bulit, és a koncert közepére sikerült a kezdetben kissé punnyadt publikumot is maximálisan a zenekar mellé állítania. Utóbbiban nagy szerepel volt Michael „Jake” Muellernek is, aki közénk szórt vagy negyven pengetőt, illetve folyamatosan kommunikálva a közönséggel, mindent megtett a jó hangulatért. Utóbbihoz persze elengedhetetlen a minőségi produkció is, amiben szemernyi hiba sem volt. A kissé gitárszegény soundon kívül nem lehetett belekötni a buliba, a zenekar feszesen játszott, a vokálok nagyon a helyükön voltak, Johan pedig kiválóan énekelt. A buli végére a tenyeréből ettünk. Nem vagyok egy kimondott Jaded Heart-fan, de engem maradéktalanul meggyőztek.

Mikor néhány nappal korábban, a koncertre való bemelegítésként a From the Cradle to the Stage dvd-t néztem, valami olyasmi járt a fejemben, hogy nem is tudom hányadik Rage koncertemre készülök éppen, de jó lenne végre már egy olyan, ahol nincs kötelező Don't Fear the Winter, és a végén sem kell tíz percen keresztül énekelni, hogy hájööör den dö szkájööör. Na nem mintha bármi bajom lenne ezekkel az ízig-vérig klasszikus dalokkal, de néha jól esik a fülnek, ha csemegéket, rég nem játszott dalokat vagy egy rendhagyó koncertprogramot hallhat.

Imáim végre meghallgattattak! Peavy és csapata egy merész húzással úgy döntött, hogy nem lesz itt kérem se Black in Mind, se Firestorm, de még End of All Days sem, hanem helyettük gyakorlatilag a Strings to a Web lemez háromnegyedét eljátszották. Kezdésnek jött is az energikus The Edge of Darkness – Hunter and Prey kettős, majd szépen sorjában a többiek: Into the Light, The Beggars Last Dime, Savior of the Dead. Reménykedtem benne, hogy a lemez csúcspontja, az öt tételből álló, epikus Empty Hollow is műsorra kerül, és szerencsére nem is kellett csalatkoznom. Peavyék az egész nótát elnyomták, nem hagytak ki belőle semmit, és az egyes részeiben gyakorlatilag technikai bemutatónak is beillő dal számomra egyértelműen a buli csúcspontját jelentette. Itt kell megjegyeznem, hogy bár André Hilgers teljesen más habitusú és stílusú dobos, mint Mike Terrana volt, tudásban semmivel sem kevesebb nála. Nem olyan látványos, illetve közel sem tesz hozzá annyit a showhoz, de technikailag maximálisan felkészült, játékát kimondottan élvezet volt nézni.

Ugyanez természetesen elmondható Victor Smolskival kapcsolatban is azzal a kis kiegészítéssel, hogy most éreztem először azt, hogy a régi nótákhoz nyúlhatna hangyányival több alázattal. Sokaktól hallottam már, hogy a jó Victor szétgitározza a dalokat, és bár ez engem eddig sosem zavart, az Alive but Deadnél azonban kinyílt picit a bicska a zsebemben. Gyakorlatilag ugyanis sikerült tönkretennie a fölösleges és állandó virgafutamokkal.  A vele készült dalok interpretálásával természetesen semmi gond, azok eleve kívánják a tekerést, a villantást, de a régi témák némelyikéhez ez abszolút nem illik, sőt kifejezetten zavaró.

Ha csemegék után áhítoztam, hát most maradéktalanul megkaptam őket, hiszen a jó öreg Peavy egészen a Trapped! lemezig nyúlt vissza a Medicine-nel, de a Welcome to the Other Side Straight to Hell dala sem kis meglepetést okozott. Peavy természetesen ugyanolyan zabálnivaló volt, mint mindig; a fickó tényleg maga a Heavy Metal, ráadásul bárminemű arcoskodástól és allűröktől mentes. Maximális respekt neki!

Bár a záró Down, egyik legkedvesebb Rage nótám után örültem volna még néhány ráadásnak, így sem maradt hiányérzetem a koncert végén. A Rage hihetetlen erős koncertbanda volt mindig is, ezt most is sikerült maradéktalanul bizonyítani, ráadásul a különleges program külön emlékezetessé tette ezt az estét is. Azt már csak halkan jegyzem meg, hogy azért Mike Terrana színpadi egyénisége és a belőle áradó hihetetlen energia nekem azért egy picit hiányzik...