Shock!

Minden rosszban van valami jó (és persze fordítva), a mérleg serpenyője kiegyenlítődik, az élet kárpótol, sorolhatnék még közhelyeket, de nem nagyon tudok mással indítani, annyira hirtelen írta felül minden tervemet néhány májusi történés. Két hete váratlanul kiesett alólam a munkahelyem, így épp a hogyantovábbon törtem a fejem, illetve azon, miképp is oldom meg a tavaly vásárolt idei júniusi koncerttombolásaimat (meg úgy mindent), erre két nap múlva jött egy e-mail, hogy nyertem jegyet a sorsoláson a LIFAD-os turnényitó Dress Rehearsalre, azaz a főpróbára, ahova legendásan kevesen juthatnak be. A hatvan-sokezer ember helyett korábban akadt olyan helyszín, ahol pár százan, netán két-háromezren nézhették meg ingyen a Rammstein teljes értékű főpróbáját, ami némiképp más megvilágításba tesz egy ilyen kaliberű koncertet.

Egy kis fejvakarás és szinuszos hangulatingadozás után (elengedjem én ezt most vagy ne?) úgy gondoltam, hogy ez valahol olyan történet, amikor az élet elvesz valamit, de ad is cserébe valami jót, meg hát ez tényleg „once in a lifetime” esemény lehet, és örökre bánnám, ha kihagynám. Szóval a „majd lesz valahogy, úgy nem volt még, hogy sehogy sem lett volna” elv alapján rém gyorsan leszerveztem a prágai kirándulást. Prága egyébként is gyönyörű, még gyerekkoromban jártam ott utoljára átutazóban, amikor még Csehszlovákia része volt, és csak az Orloj óráról maradt némi halvány emlékem, szóval épp itt volt az ideje, hogy megnézzem, milyen is valójában.

Nos, így aztán május 9-én ott találtam magam a prágai repteres koncerthelyszínen, amit a párezres, még teljesen barátságos és élhető fellépésre kalibráltak. Utólag olvastam, hogy négyezren voltunk (és elképesztően sok volt a német, szinte más nyelvet nem is hallottam), ami talán a legnagyobb létszámú főpróba eddig, de javítsatok ki, ha tévedek. A beléptetésnél a motozást nagyon szigorúan vették, a farzsebemből még a papírzsebkendőt is ki kellett szednem, mert gyanús tárgynak minősült. Az Abélard szokásos programja alatt mindenki kereste a helyét, néhányan figyelték csupán a két hölgyet, és végre én is láttam őket közelről. Túl sokat már nem lehet róluk elmondani, időkitöltésnek rendben volt most is.

Úgyis mindenki a Rammsteint várta, akik fél nyolckor el is kezdték a programot, tehát bőven világosban ment le a műsor jó része. Spoilerekbe meg csak akkor nem tudtam volna belefutni, ha lejövök az internetről, így már előre tudtam, hogy milyen új dalokat próbáltak el a korábbi napokon. A rajongók mindent is tudnak és mindent is tudni akarnak és mindenről is közvetítenek. Szóval a meglepetésfaktor elmaradt, illetve annyiban módosult, hogy a Feuer Frei nem került be mégsem a setlistbe, és a másnapi „normál” koncertszettbe sem, de talán majd később lesz cserebere.

A Händel intro alatt az egykori NDK himusz szövegét futtatták középen, aztán lelifteztek fentről a derék németek. Ezek után mi mással indulhatna az este, mint a Ramm 4-rel? Nem mindenkinek a kedvence, de én bírom, ha valami olyat hallhatok élőben, amit otthon nem tudok agyonhallgatni lemezen, bár most már lehetne ebből a dalból stúdióverzió is. A kosztümökön is igazítottak egy keveset, Flake egy arany napkoronát kapott a fejére, Olivier Riedel vélhetően tavaly meggyulladt a fullosan feketébe bebugyolált, fejét is elfedő szettjében, így most egy egyszerű fehér ing, fekete nadrág kombóban érkezett. A láthatóan lefogyott és kipihentnek tűnő (talán nem piál annyit) Till Lindemann ruháját a korábbiakhoz képest áramvonalasították, és kapott a nyaka köré egy fekete tollboát az új kabátjára. A sajnos egyre erősebb gyomrot eresztő Richard Kruspe, az örökké ugyanolyan Paul Landers és a másnap az 58. szülinapját ünneplő, tehát még csibehúsnak számító Christian Schneider nagyjából hasonló ruhá(ka)t viseltek, mint korábban.

A műsor első felében kerül sor a dalcsereberére, így a Bestrafe mich helyére (amiről tavaly sejtettem, hogy nem lesz sokáig a szettben) a Keine Lust került, ám a lángoló mikrofonállványok nélkül. Repült a Giftig, jött az Asche zu Asche, ami jó rég nem volt műsoron, 2013-ban játszották utoljára. Itt kimaradt a színpadból előtörő CO₂, viszont értelmet nyertek az új színpadi elemek: a széleken elhelyezkedő gigantikus hajszárítók ventilátorok színes füstöt nyomtak a nézőtér felé. Kimondottan örültem a dalnak, és mindig aranyos, amikor kicsit még belebakiznak a számokba, itt éppen Lindemann röhögte el magát épp valamin. Az Angst sincs már a programban, helyére az egyik legmetálosabb dal, a Wiener Blut került, amit szintén 2013 óta nem játszottak. Érzésem szerint ennek lesz a legnagyobb sikere az „újak” közül, bár jó lenne, ha visszakerülne bele Flake szólója is, az azért hiányzott. És amit sokan vártak: az első ráadás végén nincs Ohne dich, ámde… visszatért a faszágyú!!! Cseppet sem meglepő módon ezt fogadta a legnagyobb örömrivalgás és sikongatás, nem is véletlen, ez a marháskodás és a habfürdő szerves része a Rammstein világának. Till oda is csapott egy mikrofonállványt a színpadhoz, mielőtt átvette volna az irányítást a fémfaszon, ami szintén a koreo része, és persze eleresztett néhány tillesen őrült vigyort is.

A többi meg minden pont úgy történt, ahogy a forgatókönyvben és a korábban megszokott módon eddig is lezajlott. Lehet vitatkozni, hogy cserélgethetnének bátrabban dalokat, de ahhoz egy komplett új színpad / pirotechnika / fényezés is kellene, ami nem kevés idő, nem kevés pénz. Kisebb léptékű koncerten nyilván meg lehetne oldani, de amíg ezzel a színpaddal futnak, ne nagyon számítson senki merészebb setlisre, amúgy meg a rajongók másik fele meg pont azért hőbörögne, ha kimaradna valami a szokásos nagyágyúk közül. Mert el tudsz képzelni egy Rammstein-koncertet már például Deutschland, Puppe, Sonne, Du reichst so gut, Rammstein nélkül? Na ugye. A szokásos piro, műsor, koreográfia, ikonikus mozdulatok hiánya pillanatok alatt megölné a zenekart ezen a szinten. Persze akad még néhány dal, ami akár cserélődhetne, a Radio nem fájna, az Ausländer is csak a csónakázás miatt, ami jó móka még mindig.

A kisszínpadon látszott tán a legjobban, hogy ez tényleg egyfajta főpróba, amikor Till a „normál nézőtér” felé fordulva hergelni kezdte a semmit, akkor azért mindenki röhögött egy kicsit, ők is. És  hiába sírja vissza mindenki az Engel „szárnyas” verzióját, az a cucc nagyjából ötven kiló, és hatvan felett egy hónapokig tartó turnén, láthatóan még mindig szar állapotú térddel megterhelő lenne ezt is cipelni. Be kell látni, hogy öregszenek ők is, elég megnézni akár egy tíz évvel ezelőtti koncertfelvételt, nagyon más ott az energia. Nincs is ezzel baj, csak a helyén kell kezelni mindezt, és ezért is mondom, hogy amíg lehet, meg kell őket nézni.

És hogy mitől lesz mégis élő az egész koncert, és nem érzed azt, hogy egy pontosan ugyanúgy pörgő mókuskereket kapsz? Például a rontásoktól / változtatásoktól, amikor például Richard a Deutschland gitártémáját nem pontosan és egy hangyabokányival más ütemben játssza, vagy amikor Paul hülyeségeket nyom a Puppe elején. Esetleg mikor a Mein Teil közben, vagy amikor ugyanezen dal elején a két gitáros egymásnak háttal leülve, középen kezd bele a dalba. Vagy amikor Till a második lángszórót adja vissza a színpadmesternek és elhagyja egy „scheiße” a száját, noha ezt csak azért láttam, mert pont az első sorban voltam oldalt. És az is pikáns volt, amikor az Ausländer / Du riechst so gut párosnál előjött valami fura kontakthiba, mintha akadna a „CD-lejátszó”, továbbá az Ich Will elejét is átvariálták, csak hogy néhányat említsek a személyes gyöngyszemeim közül. Till hangja kimondottan jó formában volt – még. Júliusban lesz ez még rosszabb. A Deutschland DJ-szettje alatt nem ült a színpadon, ahogy azt előzetesen híresztelték, reflektálva a pletykákra a színpad alatti történetekről. Pedig row 0-s formájú kiscsajok most is voltak, csak épp (még) a Feuerzone-ban, de erősen igyekeztek beljebb könyörögni magukat a biztonságiaknál. Kinek mi a tartalmas szórakozás egy koncerten, ugye.

És nekem miben volt más érzés ez a koncert, mint amikor egy stadionnyi ember zsong még körülöttem? Nyilvánvalóan más energiák mozogtak, nem volt meg az a természetes morajlás, de mivel itt a „keménymag” tette tiszteletét, elég gyorsan felvette a fonalat mindenki, és megvolt a kontakt a zenekar és a közönség között. Amúgy meg őrült hálás vagyok ezért az élményért, köszönöm a sorsoló algoritmusnak, hogy mehettem. Prága pedig tényleg elbűvölő, ide majd valamikor vissza kell még jönni.

A fotók mobiltelefonnal készültek