Shock!

A Judas Priest érkezésének köszönhetően szinte teltházasra pakolt szombati nap után, vasárnap volt a legalacsonyabb a nézőszám a Rockmaratonon, amibe az is komolyan belejátszott, hogy a fesztivál az utolsó felvonásra igazi, nemzetközi húzónév nélkül maradt. A headlineri pozíciót eleve a tradicionális magyar heavy metal két veteránja, az Ossian és a Pokolgép számára tartották fent, hozzájuk azonban az eredeti terveknek megfelelően, a Hell Színpad főattrakciójaként az a Sick Of It All is csatlakozott volna, akik komplett nyári turnéjukat kénytelenek voltak lemondani énekesük, Lou Koller rákos megbetegedése miatt.

A hardcore muzsika azonban így is komoly merítést kapott, hazai és nemzetközi alakulatokat tekintve egyaránt, én pedig utóbbiak közül a Ratos De Porãóval kezdtem a szórakozást. A brazil csapat 1981-ben kezdte a zajongást, és már évtizedekkel ezelőtt kiérdemelték a kult státuszt. A mostani felállásban két régi arc is van, hiszen az alapító gitáros Jão Carlos Molina Esteves mellett 1983 óta itt üvöltözik João Gordo is, a délutáni napsütésben meg gyakorlatilag megállás nélkül reszelték az arcunkba a zsigeri HC/crossover muzsikát. Első ránézésre a banda tagjaival nem szívesen futnék össze egy São Pauló-i favellában, a színpadon azonban kifejezetten imádnivalóak voltak. A tetőtől talpig kivarrt figurák összesen kábé harmincöt percet töltöttek a színpadon és eltoltak vagy tizenöt-húsz számot, sokszor szünetet sem tartva az egyes tételek között, leginkább első öt lemezükre koncentrálva. Kellemes nyáresti szórakozás volt.

A hardcore mellett a vasárnap black metalban is erős volt, én pedig a Sear Bliss-szel folytattam, akik a fesztiválhoz hasonlóan szintén idén ünneplik harmincadik születésnapjukat. A banda egykoron az elsők között volt itthon, akiknek sikerült külföldön is komolyabb ismertségre szert tenniük, azóta viszont kicsit lekerültek a radaromról. Arról például fogalmam sem volt, hogy időnként még tiszta ének is van náluk, de a Phantoms debütlemez szülinapos múltidézése után előkapott friss, klipes Chasm abszolút jól működött ezzel a kis extrával. A magam részéről igen messziről ugatom csak a black metalt, de a Sear Bliss véleményem szerint ma is simán hozza a kinti színvonalat.

A Rotting Christ kezdete előtt volt még időm elkapni az Ossiant is néhány dal erejéig. Endréék épp kisebb balladablokkot tartottak, mikor odaértem, a Ha te ott leszel velemet és a Lassan ébredőt pedig az érzelmesebb rockerek egymást átölelve énekelték. A zenekar igencsak megadta a módját a koncertnek, hiszen a komoly lézerfények mellett bedobták a pirotechnikát is, a színpadot meg sokszor szinte teljesen elborította a füst. A nézőszám kábé hasonló lehetett, mint az Amorphis műsora alatt, a közönség pedig épp a hitvallásnak is beillő A magam útját járom sorait dörögte, amikor visszamentem a Metal.hu Arénához, hogy belenézzek a Rotting Christba. Nevük miatt sokig viszolyogtam valahogy a görögöktől, mára viszont olyan kultkedvencekké nőtték ki magukat, hogy kíváncsivá tettek. Azt egyelőre nem feltétlenül értem, mitől többek ők egy felpimpelt Celtic Frostnál, de tény, hogy hatásosan vegyítik a különböző stílusokat, muzsikájuk meg rendelkezik egy igen erőteljes, sötét atmoszférával. Jó lett volna ezt élőben is kicsit hosszabban megtapasztalni, de sajnos több mint tízperces csúszással léptek csak színpadra, ami annak tekintetében fájó igazán, hogy összesen volt vagy egy órányi idősávjuk. Ráadásul nem hangzott jól az sem, hogy a beállást vezető technikus a „Már így is 10 percet késtünk, tekerd fel hangosra, aztán jó lesz!" felkiáltással zárta végül rövidre az elnyúló soundchecket.

Így is jól szóltak szerencsére, de mindössze az első két számot tudtam meghallgatni, mivel mindenképpen át akartam érni a Hell színpad utolsó fellépőjére, a Dog Eat Dogra. John Connorék nem is olyan rég jártak nálunk önálló programmal az Analógban, ahol kissé felemás érzéseket keltve, a régi klasszikusok helyett a frissiben kijött Free Radicals anyagra koncentráltak. Ezúttal viszont igazi best of fesztiválprogrammal készültek, hiszen náluk is van szülinapos, méghozzá az 1994-ben kijött első nagylemez, az All Boro Kings. Meg John, aki a koncert előtti napon ünnepelhetett. A Dog Eat Dog dalaiból és színpadi előadásából árad a pozitív energia, aminek hatására most is két perc alatt megcsinálták a hangulatot. Kifejezetten vicces volt, ahogy teljes kussban sétáltak be a színpadra, majd a basszer Dave Neabore mosolyogva közölte, hogy elfelejtették betenni az intrót. Ha viszont már mindenki a deszkákon volt, nem is húzták az időt egy ismételt bevonulással, hanem belecsaptak a Brand New Breed húzónótájába, a XXV-ba, ami után sorjáztak a '90-es évek generációs himnuszai. Érkezett többek között a Pull My Finger, az Isms és a Who's The King, amik közé az új lemez dalai közül a Never Give In, a lazulós Bar Down meg a Lit Up fért be. Ahogy azt anno John és Dave a velük készített interjúnkban is kifejtették, a hardcore közösség nagyon összetartó a tengerentúlon. Ennek jegyében, Lou Kollernek ajánlva, eltolták a Sick Of It All Just Look Aroundját is, egyben megkértek mindenkit, hogy lehetőségeihez mérten támogassa Lou gyógykezelésének költségeit. A bulit aztán az If These Are Good Times és a No Fronts kettőse zárta. Ha igazi, energiával és pozitivitással feltöltő koncertélményre vágysz, mindenképpen lesd meg őket valamikor! Még akkor is, ha a dalaikat amúgy nem hallgattad anno, mert a végtelenül szimpatikus zenekar élőben így is elvarázsol majd.

A Marduk koncertje aztán éles váltást jelentett, és vérgőzös sátánmetáljuk nem is működött nálam a világ napsütötte oldalát reprezentáló Dog Eat Dog után. Valószínűleg vastagon benne volt ebben az is, hogy mire ők kezdtek, a Metal.hu Színpadnál már húsz perc fölé kulminálódott a csúszás. Ráadásul nem is igazán tűnt úgy, mintha a zenekar fel akarná robbantani a helyet. Sok volt az üresjárat, a számok közötti hosszú szünet, amikor a tagok a közönségnek háttal állva molyoltak valamit a hangszereiken. Az egy másodperc alatt elhangzott dobütések száma mondjuk sokszor így is lenyűgözött, de tartósan nem tudtak lekötni, így inkább átsétáltam a Borsodi nagyszínpadhoz, hogy megnézzem, hogyan fest a Pokolgép az új énekessel.

A zenekarba kerülését megelőzően sosem hallottam Bánhegyesi Richárdról, viszont gondoltam, hogy Kukovecz Gábor most sem fog mellényúlni az énekes választással, hiszen a zenekar története során a főnök mindig képes volt előhúzni kalapjából a bandába illő hangszereseket és vokalistákat egyaránt. A mostani Pokolgép ráadásul piszok erős zeneileg (meggyőződésem, ha a nosztalgiafaktort félretesszük, akkor ez talán a valaha létezett legbikább felállás), és e koncert alapján egyértelmű, hogy énekesfronton is megint csak sikerült megtalálni a megfelelő embert. Anno Tóth Attilával is kifejezetten bírtam a Gépet, de Ricsi érkeztével talán azok is visszatalálnak majd a zenekarhoz, akik a mai napig nem hajlandóak megbocsátani nekik, hogy Kalapács Józsi nélkül is továbbmentek. Ricsi hangjában ugyanis rejlik egy jó adag Kalapács-íz, hiszen nemcsak az orgánumuk hasonló, de még azt a bizonyos kis ráspolyosságot is remekül hozza. A koncertből mindössze a Nem ért engem a világgal induló utolsó öt számot láttam, de így is maximálisan meggyőztek. Kis színpadi rutint Ricsinek még össze kell szednie ugyan, de már most is bátran és jól kommunikál a közönséggel, az éneklést tekintve pedig tényleg hibátlan teljesítményt nyújtott. December 30-án tripla lemezbemutatót tart a Pokolgép a Barba Negrában, régi és új fanoknak egyaránt ott a helye.

Igen tartalmas, sokszínű és mozgalmas négy napot köszönhetünk a Rockmaratonnak. Kétségtelen ugyan, hogy akad még javítanivaló, de az irány egyértelműen pozitív. Sok év szünet után, megújult koncepcióval restartoltak idén, a mérleg nyelve azonban várakozásaimat felülmúlóan pozitív irányba billent. Látva a nézőszámokat, remélhetőleg anyagilag is megállt a lábán a fesztivál, így talán alappal bízhatunk a 2025-ös folytatásban, legalább ilyen erős felhozatallal. Magyarországnak ugyanis egyszerűen szüksége van a Rockmaratonra.

Marduk-fotó: Varga László (a RockStation szíves engedélyével)
Ossian-fotók: Radó Norbert