Shock!

A 2024-es Rockmaraton nálam már az első és a második nappal sikerrel vizsgázott, de tény, hogy az igazi próbatételt a szombat jelentette a fesztivál számára. Hétvégén azok is szívesen megmozdulnak, akik a másnapi munka miatt hétköznap már nem feltétlenül élik a rock and rollt, ráadásul még a rendezvény abszolút húzóneve, a Judas Priest is ekkor lépett fel. Nyilvánvaló volt tehát, hogy sokan lesznek, az azonban még így is meglepett, hogy már kora délután lezárták a rendőrök a fesztiválra vezető Magyar út - Sziget út elejét, a kapcsolódó közlemény szerint ugyanis a Szalki-sziget már ekkor teljesen megtelt parkoló autókkal.

Szerencsére a környező utcákban így is hamar sikerült helyet találnom, így csak az első pár számról csúsztam le a Hell színpados Annisokay műsorából. A már nem is annyira fiatal német brigád (2007-ben alakultak ugyanis) tipikus, „feketébe öltözött, rövidhajú srácok nagyokat ugranak" típusú postrock/metalcore muzsikát játszik, és láthatólag itthon is megvan már az egyelőre ugyan maroknyi, de annál lelkesebb törzsközönségük. Nappal szemben, a tikkasztó hőségben persze nem egyszerű felszántani a színpadot, de a srácok így is becsülettel küzdöttek, az meg igazán figyelemreméltó volt, hogy a gitározás mellett Christoph Wieczorek milyen erősen és hiba nélkül hozta a dallamos énektémákat is. Az olyan saját dalok mellé, mint az Any Given Dayjel közösen kihozott H.A.T.E., az Under Your Tattoos, a kisebb circle pitet eredményező Unaware vagy a záró STFU, bedobták még a Linkin Park One Step Closerjét is, nem kis ovációt bezsebelve ezzel. A banda október 18-án ismét nálunk játszik: a Within Temptation előzenekaraként lépnek fel a Barba Negrában.

Már a Tyr műsora alatt egyértelmű volt, hogy kifejezetten sokan vagyunk, aztán a Priest kezdetekor kis túlzással a tömeg már nagyobb volt, mint az első két nap látogatóinak száma összesen. A Feröer-szigetek heroikus folk metalosai egy tengeri kígyós, viking hajós, hatalmas molinó előtt léptek fel, és saját bevallásuk szerint is igencsak megküzdöttek a meleggel, Gunnar Thomsen meg a túlélését elősegíteni hivatott ásványvíz kibontásával is. Bár nyilván a koncertjüket figyelő, már ekkor is több ezres tömeg nem miattuk érkezett, a közönség soraiban megbújt pár igazi, sisakba és vértezetbe öltözött, ököllengető pogány harcos is, az olyan nagy ívű, heroikus eposzokat, mint a Hail To The Hammer vagy a Dragons Never Die azonban láthatóan a csapattal újonnan ismerkedők is kifejezetten élvezték.

A szombati napra is jutottak sajnos párhuzamosan futó koncertek, és bár végül az Evil Invaders mellé tettem le a voksom, az első bő negyed órát a Hypocrisyből is sikerült elcsípnem. Ezer éve nem láttam Peter Tägtgrent élőben, ráadásul akkor is a Painnel sikerült megnéznem, így nagyon kíváncsi voltam, 2024-ben mit tud mutatni a veterán vezér és death metal kompániája. Fellépőruhájukat nem igazán gondolták át, és Peter mester meg is jegyezte a buli elején, hogy úgy érzi magát, mintha egy óriási szaunában lenne egész nap. Nem csoda, hiszen a tomboló kánikulában tetőtől-talpig hosszúszárú és -ujjú feketébe öltözni nem a legjobb húzás, becsületükre legyen mondva azonban, hogy így is igen komoly erőbedobással nyomták le a buli általam látott első felét. A szinte szünet nélküli, intenzív szinkronheadbangelés kifejezetten látványos volt, akárcsak maga Tägtgren, hosszú fehér szakállával és lobogó hajával. Műsorukban igyekeztek mindenféle korszakból szemezgeti, a közönség pedig láthatóan képben is volt a dalokkal, hiszen az utolsó lemez Chemical Whore-ja semmivel sem okozott kisebb bemozdulást, mint mondjuk az Eraser vagy a Don't Judge Me.

Kifejezetten erősre sikerült az Evil Invaders legutolsó nagylemeze, a Shattering Reflection, így fájó szívvel bár, de bő húsz perc után otthagytam a Hypocrisyt, és átpártoltam hozzájuk. Ugyan az elsőként eltolt Feed Me Violence-nél a mély hangok komplett hiánya miatt még nem volt az igazi a hangzás, szerencsére ezt a kettes Mental Penitentiary-ra már orvosolták, innentől pedig semmi sem állt az útjába annak, hogy a belgák lemészároljanak minket. A buli felépítése úgy nézett ki, hogy az elején ledaráltak három ellentmondást nem tűrő, szélvész témát, majd innentől kezdve felváltva adagolták az ilyesmit a lassabb, melodikusabb dolgokkal. Már a Shattering titkos fegyverét is ezek az izgalmasabb, tőlük kissé szokatlan tételek jelentették, és az In Deepest Black, a Die For Me meg a Forgotten Memories élőben is hatalmasat ütöttek. Főleg úgy, hogy beékelték közéjük a pusztító Sledgehammer Justice-t is, amit a közönség erőteljes mosholással hálált meg. Ahogy lemezen, úgy élőben is kétségtelenül egyre jobb az Evil Invaders: ezt a fajta speed/thrash metalt ma csak igen kevesen űzik ilyen szinten.

Legutoljára két éve, a Mystic Fesztiválon, meg pár hétre rá az Arénában láttam a Judas Priestet, és mindkétszer lehengerlő formát mutattak. Az ő korukban, leginkább pedig Rob Halford éveinek számát tekintve azonban sajnos bármikor benne van a pakliban, hogy a teljesítmény hirtelen hatalmasat romlik, netán meredeken hanyatlani kezd. Halford és a Priest esetében megnyugtathatok azonban mindenkit, erről egyelőre szó sincs, a Priest jött, látott és győzött! Már sokadszorra. Ráadásul olyan programot állítottak össze, ami egyaránt kedvezett a legnagyobb slágerekre kíváncsi szűz füleknek és a különleges finomságokra éhes, rutinos Priest-fanatikusoknak is.

Természetesen a körítés is pazar volt: a mostanra akár szokásosnak is nevezhető War Pigs intró alatt a színpad középrészét az Invincible Shield bookletjéből vett „United we stand" kezdetű szöveg takarta egy hatalmas molinón, majd ennek a Panic Attack kezdő hangjaival egyszerre történő aláhullása révén vált láthatóvá az ismét csak a színpad tetejére erősített, impozáns méretű Priest-kereszt, amelyet időnként csaknem függőleges pozícióba is leengedtek, kitakarva ilyenkor Scott Travis dobcuccát. Közben meg a háttérben és a színpad szélén hat ledfalon futottak a dalokhoz passzoló animációk, illetve a koncert képei, így azok is láthatták, mi történik, akik leghátulra szorultak. Márpedig akadtak ilyenek szép számmal, hiszen a Priest fellépése alatt a fesztiválon minden más program szünetelt, azaz aki jegyet váltott, az mind őket nézte, a közönség pedig zsúfolásig meg is töltötte nem csak a Borsodi Nagyszínpad, hanem a Hell Színpad előtti teret is.

Ellentétben sok legendás kollégával, a Priest szerencsére turnéról-turnéra bátran variál műsorán, így hiába láttam őket 2022-ben, ahhoz a programhoz képest is 6 helyen változott a mostani turné szettje. Persze vannak kigyomlálhatatlan klasszikusok, mint a már másodikként elsütött You've Got Another Thing Comin' vagy a szintén a buli elején beiktatott Breaking The Law, de ezek mellé a koncert első felébe így is bátran beválogattak néhány ritkábban játszott tételt is. Volt Rapid Fire, ami az előző körben ugyan kimaradt, de azért elég nyilvánvaló darabja a Priest-életműnek, viszont a Breaking The Law után érkezett Riding On The Wind – Devil's Child – Sinner hármasa olyan csemege volt, aminek hallatán még a sokat próbált fanatikusok is megnyalhatták mind a tíz ujjukat. A Turbo Lovertől kezdődően aztán már igazi best of slágerparádét kaptunk, amit csak az utolsó lemez címadója tört meg. Az Invincible Shieldről tehát a nyitó Panic Attackkel együtt összesen két dal fért a kifejezetten old school programba, önmagukban képviselve az elmúlt harmincnégy év lemezeit, azaz a Painkiller utáni korszakot.

Bár látható érdeklődéssel követték az eseményeket, érdekes volt megfigyelni, hogy sokszor a közönség mennyire nincs képben azzal, mit is „kellene" csinálni az egyes dalokban. A klasszikus jejejezős közönségénekeltetés még remekül ment Halfordnak, de például a Green Manalishi alatt élőben mindenhol felhangzó óóó-zós kórusról láthatóan a többségnek fogalma sem volt, ahogy arról sem, mit kellett volna üvölteni akkor, amikor a rendes játékidő utolsó perceiben Scott Travis egyedül maradt a színpadon, majd dobcucca mögül kérdezte meg, mit is szeretnénk még hallani. Az 1990-es album címadója azért persze annak ellenére elhangzott, hogy a szórványos „Painkiller!"-eket biztos nem hallották meg Németországban, ahogy azt Travis szerette volna. A színpad előtti részeket kivéve tehát Priest-rajongók helyett leginkább tisztes érdeklődők töltötték meg a nézőteret, akik nem régi kedvencüket, hanem a híres, nagy zenekart jöttek el megnézni. Mindezzel persze semmi gond nincs, épp csak a hangulat nem volt annyira forró, mint előzetesen vártam. A ráadást kezdő Electric Eye, majd a Hell Bent For Leather, illetve Halford szokásos, motoros bevonulása azért komoly ovációt kapott, főleg, hogy utóbbinak majdnem közlekedési baleset lett a vége. Egy óvatlan gyalogos pont akkor rohant keresztül a színpadon ugyanis, amikor Rob papa füstfelhőbe burkoltan begurult a Harley-jával. Szerencsére végül senkinek sem esett baja, a kissé túllelkesült rajongót pedig pár másodperc alatt lerángatták a deszkákról. Ezt követően már csak az örök záródarab Living After Midnight volt hátra, amiben a fontosabb szövegrészek ledfalas kivetítésével még némi együtténeklést is sikerült kicsikarni a nézőkből.

Összességében 90 perc körül járt a Judas Priest szettje, ezt viszont minimális pihenőkkel, sokszor a dalokat szinte egyben játszva hozták le. Halford ezalatt természetesen komplett ruhatárát felvonultatta, és hangja is jó formában volt; erőteljesen és a magasakat is tisztán hozva hasított, spórolás maximum annyiban volt csak érezhető, hogy egyes dallamokat, illetve hangokat nem tartott ki olyan sokáig, mint lemezen. Emellett, ha személyesen nem is, a Victim Of Changes alatt Glenn Tipton is velünk volt pár pillanatig, hiszen a „Change has came over her body" sornál a Parkinson-kórral küzdő gitáros korábbi koncertfelvételeit játszották be a háttérben.

Ahogy Rob Halford talán az Invincible Shield előtt mondta, szinte hihetetlen, hogy ötven éve vannak már a színpadon. A Judas Priest azonban még ma is végtelenül szerethető zenekar, akik láthatóan igyekeznek mindent meg is adni a közönségüknek. Ha valakinek ez volt az első találkozása velük, annak egész biztos leesett az álla, de abban is biztos vagyok, ha hozzám hasonlóan, te is sokadszorra láttad őket, akkor is minden percét élvezted a bulinak.

Folytatása következik.

Fotó: Varga László (a RockStation szíves engedélyével)