Shock!

Cseppet sem lepett meg, hogy az öt évvel ezelőtti kisstadionos koncert nagy sikere után ismét teltház fogadta Budapesten Roger Waterst, a Pink Floyd egykori kreatív géniuszát, aki az istennek sem hajlandó felmarkolni azokat a garantálhatóan kilencszámjegyű dollárösszegeket, amiket egy David Gilmourral történő könnyes összeborulás és világkörüli turné hozhatna a konyhára.

Sokan kételkednek abban, hogy ez valaha is összejön, de egyszer szerintem tutira megcsinálják, a tavalyi Live8-es minikoncert már egy lépés volt az elkerülhetetlen irányába. Addig is be kellett érnünk az egyetemes rocktörténelem egyik vitathatatlanul leghatalmasabb alakjával és szólócsapatával, aminek örömére újfent összetrombitálódott uszkve 12 ezer ember, hogy hallják azokat a dalokat, amiket mégiscsak az eredeti Pink Floydtól lenne az igazi hallani, de ha már olyan nincsen, hát ennél autentikusabban aligha szólaltathatná meg őket más (legfeljebb még a Gilmour-féle csonka Floyd, de hát nekik meg lassan másfél évtizede nem akaródzik megmoccanniuk).

Először is le kell szögeznem, hogy a koncert döbbenetesen profi volt. A fények, a háttérben zajló vetítés, a színpadkép, a hangzás, vagyis minden méltó volt Roger Waters és az anyazenekar nevéhez, ezekkel a dalokkal pedig nem nagyon lehet hibázni. Egy In The Flesh, egy Shine On You Crazy Diamond, egy Wish You Were Here, egy Have A Cigar, a negyedórás szünet után második blokként lenyomott komplett Dark Side Of The Moon lemez és a ráadásban előkapott Wall-dalok egyszerűen bármilyen közegben megállják a helyüket, és aligha esem nagy túlzásokba, ha azt mondom, hogy ez ugyanígy lesz 50 vagy 100 év múlva is. Vérprofi muzsikusok a színpadon – külön kiemelendő a három szólógitáros közül a hosszú hajú Dave Kilminster, aki egyszerűen gyönyörűen keltette életre Gilmour halhatatlan futamait – , eszméletlen látvány és permanens népünnepély a nézőtéren, ami cseppet sem meglepő módon a Moneynál és az Another Brick In The Wall Part 2-nál érte el tetőfokát. Waters még így 60 év felett is roppant szimpatikus fazon, akinek a hangja persze már nem valami nagy szám, de ugye eleve félplaybackről nyomja – ez egyszer-kétszer teljesen nyilvánvaló is volt, ami egy ilyen öreg rókától legalábbis meglepő – , másrészt a fekete háttérénekesnők tökéletesen hozták az ellensúlyozást és a kiegészítéseket, nem is beszélve a többi zenészről.

Ennek ellenére nem akarom elhallgatni, hogy valamit végig hiányoltam a koncertből, még ha értelmesen nem is tudnám elmondani, micsodát, illetve akadtak dolgok, amik kifejezetten idegesítettek. Talán az lehet a kulcs, hogy Roger erősen öregszik. Másnak legalábbis nem nagyon lehet betudni a Leaving Beirut című szólódal előtt előadott monológot és az idegesítően hosszúra nyúlt szám szövegét, illetve az alatta a vásznon futó döbbenetesen szájbarágós képsorokat. Bevallom, nekem a teherautónyi méretű, Stop Bush! és Dick Cheney – what an asshole! feliratokkal kipingált repülő disznó is sok volt, habár ezzel láthatóan kisebbségben maradtam, mert mindenki lelkesen fényképezte az amúgy az arénát kifejezetten barátságosan körberöpködő jószágot. Sosem fogom megérteni, miért érez kényszert szinte minden zenész, aki egy színpad közelébe kerül, hogy feltétlenül kifejtse a véleményét Irakról és George W. Bushról, én a magam részéről egy rockkoncerten nem szívesen hallgatok hosszas fejtegetéseket ilyesmikről sem pro, sem kontra. Pláne akkor nem, ha a magvasként tálalt gondolatok valójában megmaradnak a bivalybasznádi kocsmákban zajló asztalverős politizálás szintjén… Másrészt kíváncsi lennék, hogy vajon Roger barátunk teszem azt Texasban is ugyanebben a formában adja-e elő gondolatait, vagy csak a kis bushozásra bármikor kapható európai közönségeket kényezteti el ezekkel.

Mindez persze talán nem is igazán lényeges, hiszen az a fontos, hogy aki eljött, az az eredeti agytól hallhatta a Pink Floyd örök klasszikusait, ez pedig eleve kizárta a csalódást. Összességében tehát – a negatívumok ellenére is – azt kell mondanom: Roger Waterst egyszer látni kell.