Shock!

Lehet könnyes szemmel nosztalgiázni a nyolcvanas éveken, hogy akkor még minden más volt, a zenei élet virágzott (bármilyen műfajról is beszélünk), és akkor még a popslágerek sem előregyártott fájlokból rakták össze, hanem értékálló zenét írtak – többnyire. És ez igaz is, talán nem véletlen, hogy rengeteg rockzenekar (és nem csak rock) hosszú évek óta rákapott az 80's nagy sikereinek átdolgozására.

Ha egy dal jó, teljesen mindegy, milyen a körítés, szerethető lesz akár elektronikusabb vagy akár rockosabb hangszereléssel, de még a kicsit túlmisztifikált és legtöbbször nettó giccsbe hajló szimfonikus átirat sem ront rajta. És ha még életedben nem hallgattál végig egy Roxette lemezt sem, akkor is tökéletes biztonsággal felismernél néhány dalt tőlük. Magam is mindig jóban voltam Marie Fredriksson és Per Gessle duójával, noha az a-ha iránti rajongásom szintjét sosem érték el, az viszont egyszerűen nem volt kérdés, hogy meg KELL nézni őket, ha már annyi év után újra nálunk járnak.

A nyári özönvíznek köszönhetően a tavalyi Megasztár döntős Tolvai Renátából csak 2-3 dalt csíptem el – kívülről. Szakmabeli kollégák elismerően nyilatkoztak róla, nem kétlem a fiatal lány tehetségét, de azért értékelném, ha valamelyik sztárcsináló műsorból hírnevet és lehetőséget kapó ifjú énekesnek végre valaki értelmes és időtálló zenét írjon, ne kisujjból kirázott, egyszer meghallgatod/el is felejted-jellegű egynyári slágereket, meg érdektelen feldolgozásokat. Mindegy, a lényeg kilenc óra után jött úgyis.

Nem hiszem, hogy 2011-ben bárki fennakadt szemekkel csodálkozna azon, hogy egy Roxette-jellegű zenekar inkább tűnik rockzenekarnak külsőre és megszólalásra is. Ennek megfelelően a két főhős mellett/mögött komplett zenészgárda működött, illetve egy vokalista hölgy, aki igen sokat segített Marie-nak az est folyamán. A szólógitáros Christoffer Lundquist néha annyira belefeledkezett a játékába, mintha legalábbis a Guns N' Roses turnéján lett volna, és való igaz, hogy a gitársoundján kívül megkérdőjelezhetetlenül rákenról volt a srác.

Egyszerűen nem lehetett tévedni olyan nyitással, mint a Dressed For Success és a Sleeping In My Car, és gyakorlatilag a második számnál már szinte kitapinthatóan lehetett érezni azt a mindent elsöprően forró és szeretetteli hangulatot, ami az egész estét jellemezte. Nem szeretnék túlzott pátoszba borulva hosszan arról írni, mennyire főhajtásra késztető az az életigenlő erő, ami Marie Frederikssonból árad, mert ugyan látszik rajta, hogy 2002-ben rettentő kemény dolgokon ment keresztül (agydaganat, maradandó nyomokkal), de az, hogy képes színpadra állni, turnézni és még mindig remekül énekelni (a tökéletességet senki nem várja már el tőle), az mindenki számára erőt kell, hogy adjon. Neki meg „marad" a közönség szeretete, ami aznap este meglehetősen hangosnak és örömtelinek mutatkozott az elsőtől az utolsó másodpercig.

Néha kellett lírai blokk pihenésképp, a Watercolours In The Rainnél akusztikus, ülve gitározós barátkozással kedveskedtek. Érdekes módon az új lemezről a She's Got Nothing On (But the Radio) ebben a rockosabb változatban sokkal izgalmasabb, illetve az Only When I Dream még szimpatikusabbá vált, ami egyértelműen a kedvencem a Charm Schoolról. Sláger lesz ebből is, noha akkora siker már nem lehet semmi, mint annak idején az It Must Have Been Love, amit unalomig játszottak, és ami a 90-es évtized indulásával szinte összeforrt a Pretty Woman miatt, és aminek egy komplett refrénjét a közönség üvöltve énekelte, mindenféle zenei kíséret nélkül. Szép pillanat volt ez, múlton való könnyes merengés ide vagy oda. A koncert végefelé Per egyenként bemutatta a zenekart, majd Christoffer ennek örömére – és természetesen a közönség hangos ovációjával megtámogatva – elgitározta a Tavaszi szél vizet áraszt című népdalunkat, ami a Queen óta kihagyhatatlan produkciónak tűnik a legnagyobb sztárok esetében.

Jó volt, szép volt, szívmelengető is volt, megvolt a nosztalgiafaktor is, ráadásul Per Gessle még mindig kölyökarcúnak tűnt – az Aréna végéből legalábbis -, és még mindig úgy ficánkol színpadon, mintha huszonöt éves lenne, ez így is van jól. A Roxette úgy porolta le a régi slágereit, hogy azok ma is frissnek hatnak, egy másodpercig nem éreztem, hogy búcsúzkodást láthattunk ebben a cirka másfél órában.

Fotó: Kollányi Péter/MTI