Shock!

Rég volt már, amikor legutóbb „miért is ne?" alapon indultam el külföldre egy koncertért – és gyaníthatóan egyre kevésbé lesznek ilyen alkalmak a jövőben. Egyrészt szerencsés dolog ez, hiszen azt mutatja, hogy lassanként csak elfogynak a bakancslistánkról a maradék tételek, másrészt valahol nagyon szomorú is, hiszen... nem is folytatom, hiszen mindenki tudja, ismeri, unja, aki Magyarországon fizetésből él. Ellenben a japán black metal legenda Sigh Európába érkezése mindenképpen olyan Esemény, amire oda kell figyelni. A főnök, az annak idején Euronymousszal is haverkodó Mirai Kawashima idén már 53 éves, ráadásul a tavalyi Shiki (némiképp váratlanul) komoly hatással volt rám. Ki tudja, lesz-e még ilyen szerencsés együttállás a közeljövőben? Avagy beszippant mindannyiunkat a Sigh által is számtalanszor megénekelt káosz? Szóval ha itt és most adott az alkalom, miért is ne?

Ez a tizennégy állomásos euro-turné hivatalosan a Sigh létezésének harminc évét hivatott ünnepelni, egészen pontosan a Scorn Defeat kiadása óta eltelt három évtizedet. Voltak ezek között fesztiválfellépések, de eljöttek olyan világvégi helyekre is, mint a Berlin keleti szegletében, a vasúti sínek tőszomszédságában meghúzódó Urban Spree nevű galéria/kocsma/multifunkciós szórakozóhely, amelyről az első és a második pillantásra is nehezen hittem el, hogy alkalmas minőségi koncertek fogadására. Nagyjából a Dürer kisterméhez hasonló, klausztrofób, sötét kis lyukat kell elképzelni, ez esetben egy elhasznált kocsma első emeletén, jelzésértékű színpaddal és fényekkel. Persze ha Kawashimának ez megfelel, akkor nekem is meg fog, gondolom, ő is szívesebben ünnepeltette volna zenekarát a szomszédban lévő Mercedes Aréna színpadán, de sajnos/szerencsére harminc év sem volt elég, hogy ezzel a brutális zenével oda megérkezzen.

Akárhogy is, az Urban Spree-ben végül teltházat hozott a Hír, ami egy ekkora helyen éppenséggel nem növeli a komfortot, viszont a már emlegetett káosz megidézéséhez éppen alkalmas. A különleges vendégként bemelegítő Laster (a holland szó jelentése: rágalom) fellépése alatt még eléggé szellősen álldogáltunk odabent, pedig az egyedi maszkok mögé bújt utrechti trió érdekes muzsikát tolt, ami a Sigh-fanok lelkivilágát is könnyen megérinthette. Mivel semmiféle általam ismert skatulyába nem tudtam a zenéjüket belehelyezni, leginkább arra fogadtam volna (sikeresen), hogy ez lesz az a poszt-black metal nevű játék, amely sokakat megakasztott már a fejlődésben. Azon kivételes alkalmak egyike volt ez, amikor az előzenekar tényleg hangulatot csinál, és nem csupán az időt húzza, és mivel egyfajta elvont, morbid aura megteremtése volt a cél, a friss albumára büszke Laster lélekringató háromnegyed órája egy sikeres megmozdulás volt.

A Sigh kapcsán sem voltak különösebb elvárásaim, nem vagyok hardcore fan, aki az anyagaikkal kel és fekszik (létezik ilyen bolond egyáltalán?), a mostani koncertekre összerántott felállás is vadonatúj, szóval felsorakoztam, helyezkedtem, és reméltem a legjobbakat. Bár a turnét még négyesben kezdték, Berlinbe már csak hárman jutottak el, nincs róla hírem, hogy a kifejezetten várt énekes/szaxofonos dr. Mikanniballal mi történt menet közben, az obligát „hol az asszony, Kawashima?!" kérdést pedig nem volt merszem feltenni. Adott volt tehát a heavy/power metalos háttérrel rendelkező Nozomu Wakai gitáros (akinek Destinia nevű bandájában mellesleg olyan nevek sorakoznak fel, mint Ronnie Romero és Marco Mendoza) és a szinte lehetetlen feladat elé állított, ám csodásan teljesítő Tomotaka Ishikawa dobos, no meg persze maga a főnök a basszusgitárjával, akit figyelve nekem folyamatosan Kátai Tamás neve ugrik be, ami nem is olyan kellemetlen asszociáció, ha belegondolok.

Wakai és Kawashima autentikus japán öltözetben jelentek meg, amit a gitáros megtoldott a szöges/bőrös fétis kellékeivel, sőt egy szamurájkarddal(!) is, amelynek persze volt még szerepe a dramaturgiában. A setlist pedig nyilván csakis egy afféle best-of, avagy áttekintés lehetett a Sigh valamennyi korszakából, főszerepben a Shikivel és a Scorn Defeattel. Amúgy Mayhem-módra a korai primitíveket hagyták a végére, az eksztázisba jött tömeg pedig annak rendje és módja szerint meg is őrült a Corpsecry – Angelfall vagy a Ready For The Final War hallatán. A hely adottságaiból logikusan egyáltalán nem következő, tömény, erőteljes hangzást csak dicsérni tudom, a joviális modorú, de zsigeri pusztításra berendezkedett Kawashima szerintem pont ilyennek képzeli el az ideális Sigh-soundot: koszosnak, undergroundnak, lehengerlőnek. Efféle elsöprő erőben csupán legszebb álmaimban reménykedtem, csodás volt, na.

A szamurájkardos mutatványról igazság szerint le is maradtam a nagy felindulásban, egyszer csak előkerült a hüvelyéből, aztán pedig Wakai már „véres" arccal tekerte a fémet, a köztes eseményeket mindenki elképzelheti, és szerencsére a fellépés színház nagyjából része ki is merült ennyiben. Mivel csak hárman zenéltek, komoly koncentrációt igényelt a lehetetlen ütemmutatók lekövetése mindenki részéről, emellé pedig Kawashima gyakorlatilag lemezminőségben hozta a nem evilági vokált. A ráadást is egy elegáns huszárvágással oldották meg: a Venom-féle Black Metallal egyértelműen visszaástunk az alapkőzetig, ezután nyilván nem következhet semmi. Kawashima-szan egyébként egyáltalán nem tűnik se kiégettnek, se megfáradtnak, a Shikivel mintha ő is új erőre kapott volna – bár ez utóbbit talán csak én látom bele a sztoriba. Ez a támadási felületet nem hagyó fellépés mindenesetre újraalkotta a mércét a trónkövetelők számára. この狂気をもっと味わいたい。

Fotó: Maude Veroda (a párizsi koncertről)