Shock!

Hazánkban manapság olyan idők járnak, mikor mindenki szinte kötelező jelleggel visszaás kuruc/szittya gyökereihez. Még az is, akinek adott esetben sosem volt ilyesmije. Ez a tendencia pedig nagyon kedvező a Sacra Arcanának, illetve hasonszőrű társainak, hiszen a dicső történelmi tettekről, nagy vezéreinkről szóló szövegekre kiéhezett nép számára teljesen másodlagos a zenei produkció, mely esetükben sajnos csapnivaló.

Mikor három éve megjelent debütáló nagylemezük, a Titkos szertartás, reméltem, hogy a roppant gyenge bemutatkozás után azért csak beérik a zenekar, de mint azt ez a koncert is bizonyította, sajnos fikarcnyit sem fejlődtek a srácok. A hangszeres játék gyenge, a gitárszólók vérszegények, az énekes pedig egyszerűen katasztrófa. Ráadásul mindehhez totális színpadi elveszettség társul, elsősorban a két hathúros részéről, akik olykor még ritmusra bólogatni is képtelenek. Az énekes/bőgős srác, illetve a hegedűs leány legalább erre képesek voltak, de ennek ellenére sem volt túl sok látnivaló a színpadon. Azt meg végképp nem értem, miért kellett egy órát játszaniuk, illetve a Rammstein Mein Herz Brenntjét is meglehetős merészség volt elővenni. A németek zenéje az atom hangzásról, halálos precizitásról, illetve Till Lindemann karizmatikus előadásáról szól, amikből Arcanáék hangyányit sem tudtak megidézni.

A Skyclad egy igazi legenda, egy stílusteremtő zenekar. Annak ellenére is az, hogy Martin Walkyier kilépése után mostanra az underground legmélyebb bugyraiba süllyedtek vissza. Véleményem szerint csúcslemezük a Martinnal készült utolsó anyag, a Folkemon, de az In the All Together címmel idén napvilágot látott friss korong sem sokkal marad el mögötte.

Ez volt az első alkalom, hogy az „új” vokalistával, Kevin Ridleyvel láthattam a bandát, és körülbelül 20 másodperc alatt meggyőztek, hogy Martin helyére sikerült megtalálni a megfelelő embert. Bár való igaz, hogy Martin nagyon sokat hozzátett anno a zenekarhoz, de énekesként meglehetősen behatárolt lehetőségekkel rendelkezett, annak ellenére is, hogy azt tökéletesen ellensúlyozta rendkívül közvetlen, barátságos és szórakoztató személyiségével, illetve remek énekdallamokkal. Kevin nagyságrendekkel jobb énekes, és szerencsére legalább annyira jó arc is mint Martin. Ráadásul fizimiskára is nagyon illik a bandába, egy igazi kocsmatöltelék, aki első benyomásomnak tökéletesen megfelelve a buli alatt is elfogyasztott vagy négy feles jägert.

A Sacra Arcana műsorából hiányolt lendületet, dinamizmust a britektől maradéktalanul megkaptam, hiszen az első hangtól az utolsóig mozgásban volt az egész színpad, és ismételten csak meg kellett állapítanom, valószínűleg senki nem tud úgy hegedűvel hedbeangelni, mint Georgina Biddle.
Szerencsére a hangzás is toppon volt, megdörrent a banda, minden kristálytisztán szólt, és Kevint sem nyomták el a hangszerek, még akkor sem, mikor saját maga is gitárt ragadott. Legendáról lévén szó, természetesen a zenekar profi, a nótáknak iszonyat húzása volt, melyhez a tökéletes alapot Arron Walton iszonyat energikus dobolása adta.

A szűk két órát kitevő program nagy részben az új lemez dalaira épült (Words Upon the Street, Still Small Beer, A Well-Traveled Man, Black Summer Rain, Hitlist meg Superculture is volt), azonban természetesen néhány klasszikust is elővezettek, melyek közül a Spinning Jenny, a Parliament of Fools és a Penny Dreadful ütötte szerény véleményem szerint a legnagyobbat. Meg persze az ősi Widdershins Jig, a debüt Wayward Sons of Mother Earth lemezről.

Annak ellenére, hogy nagyon hiányoltam még a Men of Strawt, a Cardboard Cityt meg a Bellyful of Emptinesst, ez a buli bizony százszázalékos volt, mind hangulatát, mind pedig a hangszeres/vokális teljesítményt nézve. Profi előadás öt olyan embertől akik láthatóan maguk is remekül szórakoztak, mellesleg pedig a folk műfaj legendái közé tartoznak. Mindez vagy három ráadás-blokkal, majd két órán keresztül. Ha egyszer gazdag leszek, és megnősülök, a lagzimon is ők húzzák majd a talpalávalót, az tuti!