Shock!

Az utóbbi hetekben egyértelműen az a kérdés foglalkoztatja leginkább a rockszerető közvéleményt, hogy vajon tényleg lesz-e Guns N' Roses reunion (igen!), abban benne lesz-e Slash (igen!), és vajon mindez az Appetite For Destruction- vagy a Use Your Illusion-felállás feléledését jelenti-e majd (egyelőre úgy néz ki, egyikét sem). Annak ellenére, hogy sok mindent sejteni lehet már az itt-ott elcsepegtetett információ-morzsákból és szándékoltan lebegtető nyilatkozatokból, hivatalosan még semmit sem jelentettek be, de a levegőben kétségkívül ott van a dolog, ha pedig végül tényleg megvalósul, akkor az a Black Sabbath búcsúturnéja mellett egészen bizonyosan a jövő év legnagyobb durranása lesz. Szóval most mindenki a GN'R-ről beszél, ez pedig nyilvánvalón jól jön Slashnek is, aki mindemellett természetesen saját pecsenyéjét is tovább sütögeti. Ha figyelembe vesszük, hogy a Guns újjáalakulása mennyi puskaporos hordót rejt majd, amelyek bármelyike felrobbanhat egy pillanat alatt, a bongyori gitárhős legokosabb húzása valóban az, ha maximum kissé pihenteti Myles Kennedyékkel remekül működő formációját, de semmiképpen nem dobja sutba.

Annak ellenére, hogy korábban Slash nem kényeztetett el minket gyakori vendégeskedésekkel, rajongóinak mostanában nincs oka panaszra. Amellett, hogy előző arénás koncertje óta is csak bő két és fél év telt el, idén már találkozhattunk vele a VOLT-on is. Épp ezért féltem is kissé, hogy a rövid időn belüli harmadszori jelenlét, az igen komoly őszi koncertdömping és a húzós jegyárak mellett vajon hány fő jön majd össze az újabb szeánszra. Bár a teltház ezúttal elmaradt (nem is hiszem, hogy bárki számított rá), a közönség így is nagyjából kétharmadig töltötte a Papp László Sportarénát, úgyhogy messze nem volt ciki a nézőszám.

A nézők többsége ugyanakkor még vagy a pultok környékén lézengett, vagy kint állt sorban a fokozott biztonsági ellenőrzés miatt (megjegyzem: hátul is van ám egy bejárat, ahol egy perc alatt be lehetett jutni, csak az elöl kígyózó tömeg felé ezt a biztonságiak valamiért nem kommunikálták), amikor az előzenekar RavenEye 19.30-kor könyörtelenül a húrok közé csapott. Sajnos a hangzásuk nem volt épp ideális, de a trió vehemenciája, lendülete így is átjött. Bár a kezdő nóta első hangjai alapján azt hittem, hogy a Sabbath Hole In The Sky-ával nyitnak, hamar kiderült, hogy saját témáról van szó, ami sokkal bluesosabb, mint vártam. A RavenEye muzsikájáról leginkább Richie Kotzen rockosabb dolgai ugrottak be, fűszerezve némi Chris Cornell-párhuzammal, ami Oli Brown hangja miatt egyértelműen adja magát. Külön jópofa volt, hogy egyik nótájukban Oli letette a gitárt, és a kizárólag basszus és dob szolgáltatta zenei alapra énekelt rá. Műsoruk kifejezetten szórakoztató volt, remekül passzoltak is vele Slash elé, úgyhogy soha rosszabb bemelegítést.

Ritkán látni olyat, hogy a főattrakció a meghirdetett programhoz képest hamarabb lép színpadra, ezúttal azonban pontosan ez történt. Igaz ugyan, hogy csak öt perccel, de mégis korábban csendült fel az intro, mint arra számítani lehetett, mivel azonban ekkorra már a közönség elfoglalta a neki kijelölt helyet, vélhetően kevesek maradtak le bármiről is. 2012-ben szintén itt voltam Slashék buliján, mivel azonban azzal együtt, hogy tetszett a koncert, különösebb hatást nem gyakorolt rám, így a VOLT-on idén nyáron inkább a Motörheadet választottam (utólag már azt mondom, hiba volt). Nem tudom, júliusban milyen formában volt a zenekar, de az tuti, hogy kettes számú arénás koncertjük minden szempontból verte az első itteni fellépést. Közel tökéletes, igazi rock'n'roll bulit-kaptunk ugyanis remek hangzással, kiváló setlisttel és egy csúcsformában pörgő bandával. Amellett, hogy a show-t természetesen Slashre és Myles Kennedyre hegyezik ki, számomra nem ők voltak a nap hősei, hanem a bőgős/vokalista Todd Kerns. Rá mindenképpen igaz az, ami gyakorlatilag a másik két összeesküvő esetében is megállja a helyét: ha húsz évvel korábban születnek, hatalmas rocksztárok lettek volna. Így viszont maradt az epizodista-szerep, pedig képességeik alapján ugyanúgy minden elismerést megérdemelnének, mint a két főhős. Két nappal a koncert előtt, a Geoff Tate-féle Operation: Mindcrime buliján folyamatosan az az érzés motoszkált bennem, hogy jó ez ugyan, de az eredeti zenekarhoz képest mégis gyengébb, feelingtelenebb. Slash csapatának előadása kapcsán viszont egyetlen GN'R-tétel hallgatása közben sem jutott semmi ilyesmi az eszembe. Sőt...

Pedig játszottak Guns-klasszikust szép számmal, hiszem elhangzott a Nightrain, a Double Talkin' Jive, a Sweet Child O' Mine, a You Could Be Mine, a Rocket Queen (jó hosszú, negyedórás gitárszólóval), a Welcome To The Jungle és ráadásként a Paradise City is. Az a lüktetés, az hangulat pedig, ami miatt a Guns különleges volt anno, mindegyikben ott volt, függetlenül attól, hogy Myles vagy a Jungle esetében épp Todd énekelte azokat. A felosztás általában úgy nézett ki, hogy a magas szólamokat Todd vokálozta Myles alá, kettejük produkcióját tátott szájjal hallgatva pedig megint csak arra a megállapításra jutottam, hogy ilyen fazonok csak Amerikában, esetleg Skandináviában teremnek. Zseni volt, amit a két faszi összeénekelt. Brent Fitz és a másodgitáros Frank Sidoris végtelen profizmussal és alázattal tolták alájuk az alapokat, és persze ott volt még Slash is, akinek figurája, mozgása és játéka mind ikonikus. Ahogy az ember ránéz, rögtön visszatér egy kicsit a rock'n'oll aranykorába, ahogy pedig megszólalnak tőle az első hangok, már repülünk is vissza 1990-be.

A közönség reakcióiból nyilvánvaló volt, hogy legtöbben a Guns-klasszikusok miatt érkeztek, de jó volt látni, hogy azért sokan képben voltak Slash egyéb cuccaival is, és jelen formáció dalaival is. A legnagyobb tombolás persze hogy a Jungle-re meg a Paradise Cityre volt, de a World On Fire, a Bent To Fly, a Back From Cali, az újfent Todd által énekelt Doctor Alibi vagy az Anastasia is komoly üdvrivalgást eredményezett, ahogy a Velvet Revolver Slithere is. Myles többször is dicsérte lelkesedésünket, és a 130 perces koncert végén még maga a cilinderes főnök is megsimogatta a buksinkat némi motherfuckerezéssel kiegészítve, szóval úgy tűnt, nekik is tetszett az este. Slash még azt is megígérte, hogy hamarosan új lemezzel jelentkezik, amivel természetesen visszatér hozzánk, én pedig csak ennyit mondok erre: úgy legyen! Mostanra tökéletesen kiforrott ez a formáció, kár lenne veszni hagyni.