Shock!

Épp Berlinből vezettem hazafelé, amikor megérkezett a hír, hogy 2019. június 11-én Budapestet is eléri a Slayer búcsúturnéja. Mégsem szívtam a fogam, hiszen amellett, hogy előző este fénykorukat idéző formájukban láttam legnagyobb kedvenceimet, még a német főváros által nyújtott lehetőségeket is alaposan kiélveztem, szóval az otthoni esemény bejelentése leginkább csak újabb adag hab volt az egyébként is tökéletes tortán. Ha valami közöd is van a thrash metalhoz, nyilván nem kell magyaráznom, miért volt gyakorlatilag kihagyhatatlan Kerry Kingék búcsúturnéjának első európai köre.

Nem túlzás azt állítani, hogy a 2010-es Big Four-bulik óta nem volt ilyen jelentős esemény a műfajban, hiszen amellett, hogy a színtér legnagyobb ikonja teszi le most a lantot, még egy olyan csomagot is kaptunk köréjük, amelyben három szintén legendás, klasszikus csapat melegített nekik. Az Obituary, az Anthrax és a Lamb Of God önmagában is bivalyerős bármely színpadon, így hármasban pedig tényleg olyan színvonalat képviseltek, amit nehéz lett volna bármivel is überelni. Mivel pedig a bécsi buli idején épp másik külföldi országban tartózkodtam, nem lehetett kérdés, hogy valahol máshol ugyan, de megnézem őket. A koncertnek otthont adó, fullosra telt Mercedes Benz-Arena egy 17 ezer férőhelyes, 2008-ban átadott, csilivili csarnok, amit egy bevásárlóközpont mellé húztak fel. Nem tudom, volt-e ennek bármi köze ahhoz, hogy a koncertet matiné-kezdettel rendezték, mindenesetre a magam részéről nem bántam, hogy a másnapi vezetés előtt nem kellett hajnalig nézni a bandákat, 22:45-re ugyanis már be is fejeződött a műsor.

Még hat előtt kezdett tehát az Obituary, akik igyekeztek maximálisan kihasználni a nekik jutó félórás műsort, így mindenféle cicoma és átkötő szöveg nélkül zavarták le koncertjüket. Szerencsére már ők is iszonyú jól szóltak, a floridai death metal alapcsapat zenéjét ugyanis egy pillanat alatt tönkreverte volna egy gyengécske hangosítás. A védjegyzett gitársound azonban az első pillanatoktól gyönyörűen gurgulázva érkezett, és ez a koncert végéig így is maradt. Leszámítva azt a pár percet, amikor totál elszállt minden, és csakis kontrollból jött a buli, de mindez egy percre sem zökkentette ki őket. A produkciót a megint csak iszonyatosan látványosan doboló Donald Tardy vitte a hátán, aki egyértelműen a zenekar élő lüktetésének lelke iszonyatosan feszes és húzós játékával. Hétszámos programjukat persze mi más is zárhatta volna, mint a Slowly We Rot, majd nagyjából 10 perccel később már jött is az Anthrax.

Annak ellenére, hogy Scott Ianék programját a koncert előtt akár csukott szemmel, háttal állva is 100 százalékban helyesen lőttem volna be, mégis tátott szájjal bámultam őket megint. Persze, a Caught In A Mosh, az N.F.L. meg az Antisocial lerágott csont már, ennek ellenére ezredszer is rohadtul évezem őket, az Anthrax ugyanis annyira erős élőben, és annyira karakteres színpadi figurákkal van tele (Charlie helyett ezúttal is a szenzációsan játszó Jon Dette dobolt), hogy akár naponta meghallgatnám tőlük ugyanazt a műsort is. Egyetlen aprócska meglepetés mégis helyet kapott azonban a szettben: a nyitó Caught In A Mosht a Pantera Cowboys from Helljének témájával vezették fel, majd az Indianst ugyanezzel le. Ezeken kívül meg befért még a Got The Time, az N.F.L., a Be All End All, a Fight 'em 'Til You Can't és az Antisocial, aztán ennyi. Mégis, mikor befejezték, úgy éreztem, hogy már csak ennyiért megérte volna eljönni.

Ugyan a Lamb Of God Randy Blythe hangja miatt sosem talált el igazán, színpadon ők is lehengerlőek, az olyan dalokkal meg egyszerűen nem lehet hibázni, mint a Walk With Me In Hell, a Laid To Rest vagy a záró Redneck. Főleg, ha olyan minőségben adják elő őket, ahogy a richmondiak tették... És ugyan élőben gyakorlatilag Randy egymaga viszi a műsort, míg a többiek „csupán" precízen reszelnek (nem juthat mindenhová egy körbe-körbeszökellő Ian vagy egy folyamatosan nyakból csipegető King), így is iszonyat intenzívnek bizonyult az előadás. Nekik már bő háromnegyed óra jutott, de fele annyinak sem tűnt a műsor, és ugyan újabb próbálkozásom ellenére továbbra sem jönnek be lemezen, koncerten gondolkodás nélkül befizetnék rájuk megint.

Annak ellenére, hogy a Slayer sosem volt az a színpadon rohangászó, azt felszántó alakulat, személyes véleményem, hogy fénykorukban a világ legjobb koncertzenekara címért komolyan versenyben lehettek volna. Annyira szuggesztív, annyira intenzív és annyira egyéni hangulatú volt minden Slayer-buli, hogy magasan kiemelkedtek a tömegből. A Jeff Hanneman, Kerry King és Tom Araya figurájából áradó, ellentmondást nem tűrő karizma, hol Lombardo, hol meg Paul Bostaph dobolásával megtámogatva olyan lehengerlő hangulatot teremtett, hogy annak ellenére is iszonyatos energiamennyiséget kaptál a színpad előtt, hogy a tagok a megállás nélkül egy helyben headbangelésen kívül tényleg nem sok mindent csináltak. Aztán Jeff meghalt, a fiúk megöregedtek, megpocakosodtak, a Slayer pedig már inkább csak egy simán jó koncertzenekarrá változott. Az a pusztító erő kissé megfakult.

Nos, Berlinben egy perc alatt lejött, hogy a búcsúturnéra maximálisan felszívták magukat, ez a koncert ugyanis egyértelműen a régi időket idézően tökéletes volt. Araya lefogyott, megszabadult télapó-szakállától is, de nem csak fizimiskájában idézte a legklasszikusabb időszakot. Nem megfáradt öregemberek haknibulija volt ez tehát, hanem egy valóban csúcsformában lévő zenekar minden szempontból tökéletes hattyúdala. Azaz olyan búcsú, amire azt mondhatja az ember, tényleg így kell abbahagyni. A topforma mellé a külcsínt is nagyon odatették: volt, hogy szinte az egész színpad lángba borult, a háttérben hatalmas molinók váltották egymást, a dobcucc mellett kétoldalt pedig az első lemez borítóján megismert, klasszikus, fordított pentagramos logó nézett farkasszemet velünk, míg a dobemelvény talapzatát a szintén innen ismert kardok egyike díszítette. Mindehhez pedig vörös, sárga és zöld fények armadája társult, a zenei aláfestéssel együtt pokolbéli hangulatot idézve.

Paul Bostaphot sokszor érte kritika az elmúlt években, és ugyan tény, hogy Dave Lombardo ma egyértelműen jobb nála, ezúttal azonban tökéletes formát mutatott: az apró díszítésekre is odafigyelve, a lehető legpontosabban és részlethűen hozta a klasszikus dalokat. Számomra egyetlen hiba szúrt csak szemet, a Postmortemben ugyanis King és Gary Holt egyértelműen lehagyta őt, ez azonban pont nem Paul hibája volt. Ezt leszámítva a tizenkilenc dalos programot komolyabb baki nélkül vezették le, és ugyan valóban csak a kötelezőt játszották, a magam részéről cseppet sem voltam elégedetlen emiatt. A Slayer sosem volt a szettet túlzottan bátran variáló csapat, és mikor is nyomjanak egy igazi best of programot, ha nem a búcsúturnén?

Ráadásul még így a körút vége felé is láthatóan élvezték a zenélést: a szokásos, klasszikussá érett szűkszavú felkonfok mellett Araya például egy ízben még azt is elmondta, hogy miről szól az egyik dal. Akinek tehát eddig nem lett volna világos, az végre megtudhatta, mi a Payback üzenete, ha pedig nem ez volt az első koncert, amit láttál tőlük, pontosan tudod, hogy Tom szinte sosem tesz ilyesmit. Tőle elég, ha csak annyit mond: „Thank you for comin' ", és máris mindenki összeszarja magát. Meg akkor is, ha a koncert végén zsebre tett kézzel állva egy szót sem szól, csak nézi a közönséget, ahogy itt is tette.

Sokszor leírtuk már, milyen iszonyú nehéz írásban visszaadni egy igazán jó koncert hangulatát, ezúttal pedig tényleg eleve kudarcra ítélt próbálkozásról van szó. Talán azzal mondom el a legtöbbet, ha azt írom: a Slayer most megint annyira jó, hogy egyszerűen mindenkinek látnia kell őket!

Fotó: Mercedes-Benz Arena