Shock!

Az utolsó Sonata Arctica lemez, az Unia kapcsán felmerült bennem a kérdés, vajon mennyire lesz vevő a finnek közönsége az elég jelentősen módosított irányvonalra. Annak ellenére, hogy mind színvonal, mind változatosság terén messze ver minden korábbi Sonata Arctica produktumot Tony Kakkóék utolsó anyaga, azt meg kell hagyni, hogy nagyon más, így sokaknak megfekheti a gyomrát. Talán ez is közrejátszhatott abban – meg nyilván az is, hogy ez már a második kör volt nálunk – hogy a legutóbbi, kissé zsúfoltra sikeredett buli után ezúttal egy erős félház fogadta a bandát.

Kezdetnek az ausztrál Vanishing Point melegített be, és meg kell, mondjam, egyáltalán nem nyűgöztek le. Helyenként kissé progos heavy metaljuk nagyjából olyan volt, mint bármely itthoni hasonszőrű csapaté, azaz szódával elmegy, de objektíven mérve nem biztos, hogy akár a nemzetközi másodvonal bármely bandájával való összehasonlításnál megállná a helyét.

A Pagan’s Mindnak is második köre volt ez nálunk, ellentétben viszont a múltkori, meglehetősen problémás avalonos koncerttel, ezúttal nem volt semmi technikai gikszer. Az est legjobb hangzása messze az övék volt, és most Jorn Viggo cucca is megtalálta a közös hangot a magyar felszereléssel. A program csont ugyanaz volt, mint múltkor, kissé talán kevesebb mókázással, viszont jobb körülmények között. A két csúcspont egyértelműen a Hallo Spaceboy – vendégsikoltóvá avanzsált gitártechnikussal kiegészített verziója, illetve minden idők legjobb PM monstruma, a Through Osiris’ Eyes volt.

Sajnos a Sonata Arctica valahogy nem akart úgy istenigazából beindulni ezen az estén. Nyilván oda volt téve a produkció, épp csak nagy adag rutinszag lengte be a termet. Valahogy érezni lehetett, hogy ez most az n+1-edik állomása a turnénak, és talán mintha a fiúk is máshol járnának fejben. Ők variáltak kissé a múltkori programhoz képest, és nem egyszer sikerült is önfeledt bulizásra késztetni a nagyérdeműt, de 8th Commandment ide – Replica oda, mégsem volt százas a buli. Ezt csak tetézte, amit már a legutóbbi lemezzel kapcsolatban is írtam, nevezetesen, hogy Tony egy remek dalszerző, énekesnek viszont inkább csak erős közepes. Főleg, ha olyanokhoz hasonlítjuk, akik nyitottak neki az évek során – Anthony a Machine Manből, Björn Jansson a Ride the Skyból vagy épp Nils a Pagan’s Mindból. Nem azt mondom, hogy élőben nem hozza a szintet, becsülettel elénekli, amit kell, épp csak kissé kiszámíthatóan hozza a frazírokat. Nem baj, szeretünk azért vele énekelni így is, a drumkites poén másodszori elpuffogtatása viszont tényleg fölösleges volt, és csak erősítette a „rutinból lenyomjuk ezt a bulit is” érzésemet.

Mint már említettem volt, a programban azért volt néminemű frissítés, és summa summárum pont jó arányt sikerült találni az új dalok erőltetése, illetve a kötelező best of között. Különösen tetszett a Black Sheep megfűszerezve némi kis Child in Time-mal, illetve a Last Drop Falls, melybe egy olyan alapista szólót sikerült belelopni, hogy még Pataky Attila is megnyalta volna mind a tíz ujját. Annak ellenére, hogy nem volt ez egy rossz koncert, mind a Sonata, mind a Pagan’s Mind előző bulija azért mégis jobban tetszett.