Shock!

Iszonyú tömeg gyűlt össze a Wigwamban a két banda fellépésére. Hallottam korábban, hogy nagyon fogytak a jegyek, de arra, hogy egy gombostűt sem lehet majd leejteni, nemigen számítottam.

Már a Machine Men is igencsak teltház előtt kezdte a jobbára Scars and Wounds című debüt lemezükre épülő műsort. Emlékezetemben egy csupa rövid hajú fickót ábrázoló, kicsit deszkás fazonú promókép villant fel a bandáról, ehhez képest kifejezetten metalos kiállású volt a csapat. Jobban is illik ez a zenéjükhöz, mely talán leginkább Bruce Dickinson utolsó három szólólemezéhez hasonlítható. Bruce mester persze nemcsak a zene kapcsán merül fel, mint legfőbb hatás, hisz az énekes Anthony hangja, szinte egy az egyben olyan, mint Bruce-é. Szépen, jól szóltak, csak kicsit halk volt a produkció, így a műélvezetben a heringszerű állapoton kívül nem sok minden zavarhatott.

Az Indiana Jones filmzene kicsit elnyújtott hangjaira megjelenő csapat főleg az utolsó – és sajnos általam ismert egyetlen – hanghordozóra (volt korábban egy mini cd-jük illetve egy maxijuk is) építette a műsort. Elhangzott a címadó Scars & Wounds, a hihetetlen fogós refrénnel operáló Man in Chains, a Silver Dreams, a csúcspont azonban – ugyanúgy, ahogy lemezen – most is a Betrayed by Angels és a Victim kettőse volt. Kisebb szépséghiba, hogy utóbbi elejéről azt a hisztérikus, gyilkos sikolyt csak ímmel-ámmal nyomatta Anthony. Mondjuk sütött így is rendesen. Kb. háromnegyed órát nyomott a csapat, és engem élőben is meggyőztek. Kíváncsian várom az Elegies című új cuccot!

Sokat nem tököltek Tony Kakkóék, így egy viszonylag rövid szünet után már a húrok közé is csapott a Sonata Arctica. Érdekes, hogy milyen hamar, milyen masszív rajongótáborra tettek szert! Pár évvel ezelőtt a kutya nem ismerte őket, most meg tessék, az egész Wigwam nyomatta a kezdő Misplaced sorait. Mi ez, ha nem Metal revival?! Másodiknak szintén a Reckoning Night egyik nótája, a Blinded No More következett. Érdekes módon nem erőltették túlzottan az új anyagot, főképp az első két lemez volt terítéken. Volt többek között a csodaszép Replica, az állat ikerszólóval megtámogatott Black Sheep, a zúzós Weballergy és a Kingdom for a Heart is. Nagyon örültem ezek felbukkanásának, mivel főleg a Silence és Ecliptica lemezeket szeretem a bandától, de a Broken és a Victoria’s Secret is nagyon rendben volt.

Az előadás is hiba nélkül ment le, a billentyűs Henrik végig nyakba akasztható hangszerrel nyomta, Jani remekül pengetett és muszáj kiemelnem az elsőrangú vokalizálást, amivel a többiek Tonyt támogatták. Kicsit megijedtem, ugyanis kb. 50 perc után levonult a zenekar és már kezdtem volna anyázni a rövid program miatt, amikor végre valahára visszatértek, és egy olyan medleyt vezettek le nekünk, hogy leesett az állam. Rengeteg kiváló szólisztikus betétet – mind a gitártól, mind a billentyűtől – pakoltak bele, de legjobban mégis annak örültem, hogy az Ecliptica zárónótáját, a Destruction Preventert is beleszőtték. Hibátlan! Még egy nóta fért már csak bele a programba (Don't Say a Word), aztán a We All Need Some Vodka hülyülése után Tony és csapata eltávozott! Reméljük, nem végleg…