Shock!

Sose mertem bele se gondolni, hogy nálam hendikepből induljon Jeff Scott Soto koncertje. Az évvégi listámon még a csalódások között is szerepelt a Divak lemez, mert ez a keménykedő, lejjebb hangolt vonal egész egyszerűen nem áll jól Jeffnek, még akkor sem, ha neki az is jól fest, ha a vasúti menetrendet kell elénekelnie. Ráadásul az előttem álló 2 x 240 kilométer sem dobott fel túlzottan, és csakis az „evés közben jön meg az étvágy" tétel tartotta bennem a lelket, na meg a korábbi fellépések kellemes emlékei. Mindezek fényében bocsánatot is kérek az előzenekaroktól, mert míg ők a színpadon ténykedtek, én még bőven a távolságot nyeltem a helyszín felé.

Kedvencem és zenekara – hadd bontsam kétfelé a dolgot – pár perccel kilenc után meg is jelent, és a Freakshow-val kezdték melegíteni a meglehetősen dermedt közönséget. Nagyon sok nem is kellett az oldódáshoz, amiben reménykedtem, bekövetkezett: Jeff Scott Soto egész egyszerűen a sejtjeiből robbantja fel a környezetét, eszméletlen karizmája van, viszi az embert magával. Rögtön meg is lehetett tapasztalni, milyen ellentmondásos a jelenség. A dalok önmagukban, hogy árnyaltan fogalmazzak, nem kimondottan markánsak, inkább a súlyosság, a morcos ritmusok vannak előtérben, de Soto ezeket is úgy adja elő, hogy képtelenség nem szeretni, minden mozdulata, hangja és kézlegyintése önálló előadás.

Ami beszédes: Jeff felkonferálta a csapatot, nem győzte hangsúlyozni, hogy ez egy igazi zenekar, még ha az ő családnevét is viseli, de nem kísérőbanda, nem szerződtetett brigád, hanem valódi, egész család. Előrebocsátotta, hogy ennek megfelelően a két SOTO-lemez dalai fognak szerepelni túlnyomó részt (Inside The Vertigo és Divak), némi fűszerrel meghintve. Utóbbit feltűnően elégedett morajlással nyugtázta a hallgatóság. Amiatt választanám mindenképpen ketté a szereplőket, mert bár évek óta együtt játszanak a srácok, és tényleg szuper muzsikusok, ebben nem is lehet kifogásolnivalót találni, mégis az a helyzet, hogy kísérőzenészek. Egyedül tán David Z, a szépre gyúrt basszusgitáros tud némi figyelmet magára vonni, a többiek nincsenek jelen sajnos, és ez a dolog adottsága, nem lehet rajta sokat javítani. Edu Cominato minden bizonnyal nagyon kedves fiatalember, remekül dobol, klasszul vokálozik is közben, de egész egyszerűen elbújik, és ezen azzal se javít sokat, hogy többnyire faarccal üti végig a programot. Ugyanakkor nem kis fegyvertény, hogy a csapat minden további tagja kiválóan énekel, ez nagy erőssége az egész kompániának, ki is használják rendesen, mint például a When I'm Older című dalban, amelyet Jeff nemrég elhunyt bátyja emlékének ajánlott, láthatóan elérzékenyülve.

Különleges színezést adott JSS könnyed szólólemeze, a Beautiful Mess vezérdala, a 21st Century, illetve a Color My XTC egybegyúrása, mindkettő külön-külön is szuper szám, így is jól vette ki magát a miniegyveleg, láthatóan ekkor kezdett hangosabb is lenni a közönség is. Nem kicsit dobott a hangulaton a Livin' The Life (lásd Steel Dragon) előszedése, itt Soto végre rendesen bevonhatta a hallgatóságot, muszáj volt énekelnie mindenkinek. A nemrég elkészített Michael Jackson-átdolgozás, a Give In To Me lehet, hogy megérint pár rajongót, én nem tartozom ezek közé. Kevés, ha csak alápakolunk az eredetinek némi torzítót, valamint felcseréljük a lágy akkordokat zúzós riffekre, ettől több kell, főleg ezen a szinten. Mindezekkel együtt sikere volt a számnak, és nagyjából el is hozta azt a fűszercsomagot, amelyet mindenki várt, igazi csapat ide, remek kollektíva oda.

Az Unblame-mel lezárult a kapitális betűkkel szedett zenekar műsora, ezt követően jöhetett Jeff legnagyobb slágereinek kivonatos megidézése. A libabőr-generátor Tears In The Sky-t JSS úgy konferálta fel, hogy a Talisman-életmű sokkal nagyobb tiszteletet érdemel annál, hogy csak úgy elpötyögtessenek pár számot belőle, de itt van ez, tessék, élvezzük, mert nem könnyű jól eljátszani. Tény, hogy a már-már legendás basszusgitár-gitár szólópárbajjal megkoronázott slágert mindenki hallani akarja, és a legkisebb hang-elmismásolás is szentségtörésnek számít. David Z, mint az egész este során, pazarul adta vissza a futamokat, persze ez nem meglepetés, csak mindenképpen meg kellett említenem. És ha már Z, akkor most is előkapták azt a nagyon aranyos szólófigurát, amelyben David egy kalappal a fején Jackót idézi, miközben a Billie Jean örökérvényű dallamait pengeti, igaz, helyszűkében most elmaradt a moonwalk. Helyette közönségénekeltetés jött, a kihagyhatatlan I'll Be Waitin' és a BJ-hez remekül passzoló Journey-dal, a Don't Stop Believin'. A végig nagy precizitással és odaadással játszó Jorge Salán is bemutatta Risk című dalát (itt keresd: Chronicles Of An Evolution, 2007), bár én szerettem volna, ha most már másikat vezet elő, bőven lenne miből válogatnia.

A ráadásban pár taktus erejéig Edu odapakolt néhány slágert (We're Not Gonna Take It, We Will Rock You), és Jeff a színpadra szólította Horvátország egyik büszkeségét, a tinimagazinok címlapjára is felpakolható Dino Jelusicot, akivel a Stand Up And Shout című filmslágert sikítozták el. A dolog annak ellenére is jól sült el, hogy JSS végig vacakoló mikrofonja itt végleg megadta magát, és rövid időre szavát szegte hősünknek. Dinóról azt kell tudni, hogy a Trans-Siberian Orchestra műsorában is szerepet vállalt Mats Levén oldalán, remek hangja van, jól is bánik vele.

A technika ezen az estén néha odaszúrt Sotónak, amint említettem, a mikrofonja néha gerjedt, néha kikapcsolt, de ez egyáltalán nem ment a hangulat rovására, az énekes többévtizedes rutinnal mozogta ki a malőröket. A hangzásról nem tudok hiteles beszámolót nyújtani, mivel túlnyomó részt az egyik hangfal mellett álltam a pöttöm sznípadhoz közel, de onnan jól lehetett hallani a hangszereket, de legfőképp Jeff énekét. Kár érte, hogy ennek az elsőrangú, vagy mondjuk úgy inkább, káprázatos előadónak egy péntek este ennyi néző adatik meg, de hát az élet pazarol, ahogy mondani szokták. Ami viszont jó, hogy ez legkevésbé Jeff Scott Sotón múlik, mert mint mindig, most is kiénekelte a lelkét, most is bevonta a nézőket a műsorba, kiszúrt magának embereket, akikkel viccelt, a társakkal tréfálkozott, szuperaktív volt, ahogy szokott. Visszavárjuk.

Fotó: Bertli Zoli