Shock!

Nem mertem volna fogadásokat kötni, hányan jönnek majd össze erre a koncertre, a 7 rugós jegyár ugyanis minden, csak nem rajongóbarát, de végülis nem volt ciki a nézőszám: a tavaly októberi Nevermore buli mintájára felénél lefüggönyözött csarnok kihasználható tere rendesen megtelt, sejtéseim szerint olyan 8-900-an gyűlhettünk össze, hogy tanúi lehessünk Max Cavalera és aktuális társai immáron harmadik magyarországi jelenésének.

Az összecsapott, jellegtelen elsőt leszámítva mindegyik Soulfly lemez működött nálam, de kétségtelen, hogy a tavalyi Dark Ages egy új szintre helyezte a zenekart, és mivel a nyári mezőtúri koncertet sajnos ki kellett hagynom, nehezen lehetett volna rábírni, hogy egy ilyen albummal ne nézzem meg Maxéket.

A Cadaverest most láttam első ízben. A szörnyű tompán kopogó doboktól eltekintve élvezhetően szóltak, bár egy kis zsé még elfért volna. Látványosan mozogtak, előadták magukat, amit mindenképpen szeretek látni magyar zenekaroktól, régen ugyanis ez nagyon nem volt divat. A repertoárban a sajátok mellett jól ismert CDT nóták is előkerültek, de az eltérő felállásból következően ezek egy kicsit másként szóltak, mint eredetileg. Érdekes ez az ének is - nekem sokszor a SOAD ugrott be róla -, de cseppet sem rossz, sőt… Összességében tehát abszolút életképes és reményteljes a dolog, kíváncsian várom a folytatást.

Az olasz Linea 77 ezzel szemben minden volt, csak meggyőző nem. Szigorú, zaklatott üvöltözős zenét prezentáltak két énekessel - egy szikár, inas főiskolás fejűvel meg egy dagadt kopasszal -, de körülbelül az volt a műsor legizgalmasabb pillanata, amikor a wave-es kinézetű basszer nagy hevületében saját fejére öntötte a sörét. Megjegyezhetetlen, unalmas, érdektelen zenével fárasztották a nagyérdeműt, nem is véltem felfedezni túl nagy beindulást. Egy Neck Sprainnel vagy egy Replikával bizony milliószor jobban jártunk volna, hogy külföldi neveket már ne is emlegessek…

A Soulfly színpadra lépése előtt érthető módon fokozódott a feszültség. Nekem is komoly elvárásaim voltak, a Dark Ages-t ugyanis csont nélkül a legjobb produktumnak tartom, ami a Chaos A.D. óta kigördült a Cavalerák istállójából - most mindegy, milyen összeállításról beszélünk -, ráadásul Max az eddigi legütőképesebb bagázzsal vette körül magát. Nem túl meglepő módon a Babylonnal robbantak a színpadra, én pedig megosztottam figyelő tekintetemet a legenda és a jobbján küzdő ifjú zseni, Marc Rizzo között, aki most otthon hagyta hátizsákját, helyette trucker sapkában és egy Eddie Van Halen pólóban küzdötte végig a bulit. Volt is miért harcolnia, Max gitárja ugyanis már itt sem szólt túl hangosan, és ez sajnos így is maradt a koncert végéig.

A hangzás ennek ellenére élvezhető volt, de sajnos nem ért a 2004-es buli soundjának nyomába (olyan tiszta megszólalást sem azelőtt, sem azóta nem volt szerencsém hallani a PeCsában). Nem engedélyeztek túl sok pihenőt: egyből jött a Prophecy, majd a Seek ’N Strike és a Born Again Anarchist, Max csak ezután köszöntötte az egybegyűlteket. Tudom, hogy nem egy nagy szövegelő, de most valahogy még a szokásosnál is szótlanabbnak tűnt, talán nem érezte jól magát vagy ki tudja, elvégre elég sok egészségügyi problémája volt az elmúlt években a gyomorfekélytől kezdve a torokfájdalmakig…

A hangulattal mindenesetre nem volt gond, hiszen jött a Roots Bloody Roots, ami bárhol és bármilyen körülmények között állatot csinál a közönségből. Ennek ellenére ha már Sepu, én sokkal jobban élveztem a később meglepetésszerűen előkapott Territoryt, ami még mindig akkorát üt, hogy ihaj. Ugyanakkor a Dark Ages erejét bizonyítja, hogy egyre csak az új nótákat vártam, és nem is okoztak csalódást: a Carved Inside egyenesen az este csúcspontjának bizonyult - ez már lemezen is felettébb tetszett, de álmomban sem gondoltam volna,hogy élőben így dörrentik meg… Az Arise Again, a Frontlines és az I And I hasonlóan gyilkos energiákat szabadított fel.

A csapat egyébként az elvárható szinten volt együtt, Joe Nunez állati feszes, húzós dobolása és a punkfrizus Bobby Burns basszusjátéka sehol sem ébresztett bennem hiányérzetet, még a végén kis Dead Embryonic Cells-szel megbolondított Arise-ban sem. Volt még szteroidokkal felbikázott flamenco-bemutató Marctól - tényleg zseniálisan játszik a kis csóka -, nagy össznépi dobolás egy közönségből felhívott szerencsés srác aktív közreműködésével, kellemesen radírozó Angel Of Death részlet a Last Of The Mohicansba szúrva, és nagy örömömre még a Policia is felbukkant a műsor vége felé. A közönség pedig végig úgy vette a lapot, ahogyan kell.

Most sem nyújtották el túlságosan a koncertet, úgy 70-75 perc lehetett a teljes móka, az Eye For An Eye után sajnos már nem jöttek vissza, így a turnén elég rendszeresen előkapott Refuse/Resistet és az új lemez legjobbját, az Innerspiritet erősen hiányoltam, de a Soulfly gépezet most is hengerelt. Meggyőződésem, hogy az eredeti Sepultura összeállása már nem várat magára sokáig, aminek bizonyára így kell lennie, ugyanakkor az első Soulfly lemez megjelenésekor nem gondoltam volna, hogy egyszer majd azt mondom: kicsit sajnálni fogom ezt a bandát.

Fotó: Valentin Szilvia