Shock!

november 22.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Spock’s Beard, Paul Gilbert - Budapest, 2007. május 20.

Igencsak izmos az idei nyárelő a progresszív muzsikák szerelmeseinek, hiszen hosszú kihagyás után a Dream Theater ismételten útba ejt minket, ráadásul május végén a Marillion is tiszteletét tette a fővárosban, nem is beszélve a Spock’s Beardről, akik brit kollégáikhoz hasonlóan szintén először játszottak nálunk.

időpont:
2007. május 20.
helyszín:
Budapest, A38
Neked hogy tetszett?
( 1 Szavazat )

Hab volt a tortán, hogy a turnén egyedülálló módon, nálunk a Mr. Big és Racer X gitárfenomén Paul Gilbert nyitotta a bulit, aki Zágrábból ugrott át egyórányi muzsikálásra. Jómagam Paul mindkét korábbi bandáját igencsak kedvelem, szólómunkásságát illetően viszont egyáltalán nem vagyok képben, mindenesetre a koncert így is maradéktalanul elnyerte a tetszésemet. A hórihorgas, hawaii-ingben pompázó, kedvesen zakkant gitáros nagyon okosan építette fel műsorát, hiszen a kötelező insturmentalizmusokat letudtuk a legelején. Ezek közül a második kettős érkezett a legutolsó Paul Gilbert anyagról, a Get out of my Yardról, melyekben egy igen szép adagot kaphattunk Paul oly jellegzetes szólóiból, tekeréseiből.

Az első énekes dal szintén egy szóló szerzemény volt, a Down to Mexico, melyben a bőgős srác, Mike Szuter is besegített az énektémáknál Paulnak, és ketten együtt kifejezetten tetszetős dolgokat hoztak össze. Ez egyébként a koncert egészére igaz volt, sőt, meg merem kockáztatni, hogy Pault igazából lepipálta a srác erőteljes hangjával. Mr. Gilbert korábbi bandái közül a Racer X került előbb megidézésre, méghozzá nem is akármivel, hanem a zseniális Technical Difficulties nótával. Ezt követte nagy ováció közepette a Mr. Big Green-Tinted Sixties Mind-ja, illetve a Nothing but Love, majd az Addicted to that Rush, ami a buli csúcspontja volt. Paul és Mike olyat énekeltek benne, hogy ihaj, a zenei részről meg fölösleges is bármit mondani. Az Interaction című Gilbert szerzemény után egy kiváló Hendrix átdolgozás, a Foxy Lady zárta a műsort.

Találkoztam már olyan véleményekkel is, miszerint sok volt a hokizás a koncerten, én viszont – annak ellenére, hogy nem rajongok igazából a gitáros szólólemezekért – nagyon élveztem a műsort, melyben az őrült grimaszokat vágó és zseniálisan gitározó főnök mellett nem kevés érdeme volt a fiatal és lelkes zenekarnak (a billentyűs ázsiai lány egy bizonyos Mrs. Gilbert) sem! Bármikor újra, szívesen!

Mikor Neal Morse jó pár éve elhagyta a Spock’s Beard legénységét, roppant csalódott voltam, mivel úgy érzetem, az addigi fő dalszerző zsenijét, illetve jellegzetes, ezerszínű énekdallamait nem lehet majd pótolni. Sajnos a 2003-as, már a dobos Nick D’Virgilióval a mikrofon mögött rögzített Feel Euphoria picit igazolt is, nem igazán találta a helyét akkoriban a brigád. A sorban következő Octaine-t már teljes egészében ki is hagytam, és a tavalyi, a zenekar neve után egyszerűen csak Spock’s Beardnek elkeresztelt korongot is csak a koncert miatt szereztem be. Annál nagyobb volt viszont a meglepetés, hiszen a Spock’s Beard egy kiváló lemez, mely bátran odatehető a legjobb Neallel készült anyagok mellé is.

Jócskán felvillanyozva vártam tehát a bulit, amin csak még inkább dobott, hogy Dave Meros elárulta, néhány egész korai szerzemény is elhangzik majd. Hála a prog közönség kevéssé heves vérmérsékletének, az első sorban találtam magamnak helyet, így közvetlen közelről figyelhettem, micsoda irdatlan hangszerparkot pakolnak fel a színpadra a technikusok.

Mivel az állandó turnédobos Jimmy Keegan mellett Nick is szívesen beül a cájg mögé időnként, két komplett dobcucc került a színpadra, melyek közül azért a jobb oldali – Jimmyé – komolyabb volt valamivel. Mindehhez, ha jól számoltam négy (!!!) billentyűállvány társult! Ezek közül kettőt Ryo Okumoto nyúzott, egy a színpad közepén állt Nicknek, a legkisebb pedig a két dobcucc között helyet foglaló, a kontroll-ládák és miegyebek által szinte teljesen elszeparált bőgősé, Dave Merosé volt. Ha ez nem lett volna elég, a színpad legszélén, jobb oldalon Alan Morse számtalan gitárja mellett, egy külön állványon akusztikus hathúros is állt, hogy egy-egy nótában gyorsan lehessen váltani.

Ha valaki nem ismerte volna a zenekar munkásságát, már a hangszerek mennyiségéből gondolhatta, hogy eszelős muzsikálás lesz itt az este! És lett is, bár a koncert nem indult a legjobban. A nyitó On a Perfect Dayt például rögtön kétszer kellett elkezdeni, mivel Dave-nél akadt egy kis technikai gikszer. Szerencsére ezen senki sem húzta föl magát, sőt a kultikus Kiss pólóban feszítő Nick jót is mosolygott a bénázáson. Másodszorra persze minden remekül ment, és több gond nem is akadt a kétórás koncerten.

A program a tavalyi lemez anyagára épült, amihez a Beware of Darkness, a The Kindness of Strangers, a Day for Night, a V. és az Octaine egy-egy száma társult. A Neal búcsúzását jelentő Snow és a Feel Euphoria ezúttal teljesen kimaradt tehát, viszont a ráadással együtt is csak tizenhárom nótás műsor így is átlépte a kétórás határt.

Már a koncert elején elhangzottak azok a bizonyos régi klasszikusok, hiszen rögtön másodikként érkezett az In the Mouth of Madness, amit a Day for Night kiválósága, a Crack the Big Sky követett. A legutolsó korong egyik kevésbé nyilvánvaló tétele, a Slow Crash Landing Man után Alan Morse, már a kanyarban lévő szólólemezéről hallgathattuk meg az instrumentális Return to Whatevert, melyben Nick dobolt, és mely szerény véleményem szerint egyáltalán nem üt el az anyazenekar munkásságától.

Setlist:

On a Perfect Day
In the Mouth of Madness
Crack the Big Sky
Slow Crash Landing Man
Return to Whatever
Surfing Down the Avalanche
Thought’s Pt. 2.
Skeletons
Walking on the Wind
As Far as the Mind can See
Rearranged
----
The Water/Go the Way You Go
----
Whole Lotta Love (Led Zeppelin)

A Surfing Down the Avalanche alatt mindenki megőrült a színpadon, Ryo nem átallott még a Hammond-állványára sem felmászni. Nem normális a pasas, az tuti! A soron következő Thought’s második része után egy nagyon érdekes és élvezetes dobszólót hallhattunk, melyet Jimmy és Nick egyszerre adott elő, hol egymásnak felelgetve, hol pedig együtt aprítva a bőröket; mondanom sem kell, nagyon ott volt. A buli csúcspontja viszont mégsem ez volt, hanem a Spock’s Beard lemez meganótája, a négytételes As Far as the Mind can See, mely a Rearrangedet leszámítva az utolsó volt a sorban. Hihetetlen, mit muzsikáltak ebben össze a fiúk, mindenkinek, aki zenével foglalkozik, látnia kellett volna! Csakúgy, mint a koncerten mindvégig, ebben a nótában is könnyedén, lazán, de vérprofin játszották el a nehezebbnél nehezebb témákat. Mindezt mosolyogva, bulizva, kisujjból kirázva, ahogy azt kell.

Természetesen kétórányi muzsika nem volt elég, így megkaptuk a ráadásban, a máig az egyik legjobb SB lemez, a debütáló The Light Waterjét, némi kis Go the Way You Go-val megspékelve a végén, úgy 20 percben, ám ezzel még mindig nem volt vége. Nick a színpadra rángatta ugyanis Paul Gilbertet, ő beült a dobcucc mögé, Jimmy Keegan meg kezébe vette a mikrofont, és következett egy őrületes Whole Lotta Love, amitől már tényleg mindenkinek fülig ért a szája, főleg, hogy Jimmy remekül hozta a legmagasabb Plant témákat is.

A két zenekar koncertjét összeadva, csaknem négyórányi kiváló muzsikát hallhatott az A38 hajó közönsége ezen az estén. Nálam ezidáig mindent vitt, etalon buli volt, ja, és szentségtörés vagy sem, Neal Morse-t egyáltalán nem hiányoltam.

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Hozzászólások

Galériák

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Megadeth - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Amorphis - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

30 Seconds To Mars - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 13.

 

Wackor - Budapest, Kultiplex, 2005. október 8.