Shock!

Igencsak izmos az idei nyárelő a progresszív muzsikák szerelmeseinek, hiszen hosszú kihagyás után a Dream Theater ismételten útba ejt minket, ráadásul május végén a Marillion is tiszteletét tette a fővárosban, nem is beszélve a Spock’s Beardről, akik brit kollégáikhoz hasonlóan szintén először játszottak nálunk.

Hab volt a tortán, hogy a turnén egyedülálló módon, nálunk a Mr. Big és Racer X gitárfenomén Paul Gilbert nyitotta a bulit, aki Zágrábból ugrott át egyórányi muzsikálásra. Jómagam Paul mindkét korábbi bandáját igencsak kedvelem, szólómunkásságát illetően viszont egyáltalán nem vagyok képben, mindenesetre a koncert így is maradéktalanul elnyerte a tetszésemet. A hórihorgas, hawaii-ingben pompázó, kedvesen zakkant gitáros nagyon okosan építette fel műsorát, hiszen a kötelező insturmentalizmusokat letudtuk a legelején. Ezek közül a második kettős érkezett a legutolsó Paul Gilbert anyagról, a Get out of my Yardról, melyekben egy igen szép adagot kaphattunk Paul oly jellegzetes szólóiból, tekeréseiből.

Az első énekes dal szintén egy szóló szerzemény volt, a Down to Mexico, melyben a bőgős srác, Mike Szuter is besegített az énektémáknál Paulnak, és ketten együtt kifejezetten tetszetős dolgokat hoztak össze. Ez egyébként a koncert egészére igaz volt, sőt, meg merem kockáztatni, hogy Pault igazából lepipálta a srác erőteljes hangjával. Mr. Gilbert korábbi bandái közül a Racer X került előbb megidézésre, méghozzá nem is akármivel, hanem a zseniális Technical Difficulties nótával. Ezt követte nagy ováció közepette a Mr. Big Green-Tinted Sixties Mind-ja, illetve a Nothing but Love, majd az Addicted to that Rush, ami a buli csúcspontja volt. Paul és Mike olyat énekeltek benne, hogy ihaj, a zenei részről meg fölösleges is bármit mondani. Az Interaction című Gilbert szerzemény után egy kiváló Hendrix átdolgozás, a Foxy Lady zárta a műsort.

Találkoztam már olyan véleményekkel is, miszerint sok volt a hokizás a koncerten, én viszont – annak ellenére, hogy nem rajongok igazából a gitáros szólólemezekért – nagyon élveztem a műsort, melyben az őrült grimaszokat vágó és zseniálisan gitározó főnök mellett nem kevés érdeme volt a fiatal és lelkes zenekarnak (a billentyűs ázsiai lány egy bizonyos Mrs. Gilbert) sem! Bármikor újra, szívesen!

Mikor Neal Morse jó pár éve elhagyta a Spock’s Beard legénységét, roppant csalódott voltam, mivel úgy érzetem, az addigi fő dalszerző zsenijét, illetve jellegzetes, ezerszínű énekdallamait nem lehet majd pótolni. Sajnos a 2003-as, már a dobos Nick D’Virgilióval a mikrofon mögött rögzített Feel Euphoria picit igazolt is, nem igazán találta a helyét akkoriban a brigád. A sorban következő Octaine-t már teljes egészében ki is hagytam, és a tavalyi, a zenekar neve után egyszerűen csak Spock’s Beardnek elkeresztelt korongot is csak a koncert miatt szereztem be. Annál nagyobb volt viszont a meglepetés, hiszen a Spock’s Beard egy kiváló lemez, mely bátran odatehető a legjobb Neallel készült anyagok mellé is.

Jócskán felvillanyozva vártam tehát a bulit, amin csak még inkább dobott, hogy Dave Meros elárulta, néhány egész korai szerzemény is elhangzik majd. Hála a prog közönség kevéssé heves vérmérsékletének, az első sorban találtam magamnak helyet, így közvetlen közelről figyelhettem, micsoda irdatlan hangszerparkot pakolnak fel a színpadra a technikusok.

Mivel az állandó turnédobos Jimmy Keegan mellett Nick is szívesen beül a cájg mögé időnként, két komplett dobcucc került a színpadra, melyek közül azért a jobb oldali – Jimmyé – komolyabb volt valamivel. Mindehhez, ha jól számoltam négy (!!!) billentyűállvány társult! Ezek közül kettőt Ryo Okumoto nyúzott, egy a színpad közepén állt Nicknek, a legkisebb pedig a két dobcucc között helyet foglaló, a kontroll-ládák és miegyebek által szinte teljesen elszeparált bőgősé, Dave Merosé volt. Ha ez nem lett volna elég, a színpad legszélén, jobb oldalon Alan Morse számtalan gitárja mellett, egy külön állványon akusztikus hathúros is állt, hogy egy-egy nótában gyorsan lehessen váltani.

Ha valaki nem ismerte volna a zenekar munkásságát, már a hangszerek mennyiségéből gondolhatta, hogy eszelős muzsikálás lesz itt az este! És lett is, bár a koncert nem indult a legjobban. A nyitó On a Perfect Dayt például rögtön kétszer kellett elkezdeni, mivel Dave-nél akadt egy kis technikai gikszer. Szerencsére ezen senki sem húzta föl magát, sőt a kultikus Kiss pólóban feszítő Nick jót is mosolygott a bénázáson. Másodszorra persze minden remekül ment, és több gond nem is akadt a kétórás koncerten.

A program a tavalyi lemez anyagára épült, amihez a Beware of Darkness, a The Kindness of Strangers, a Day for Night, a V. és az Octaine egy-egy száma társult. A Neal búcsúzását jelentő Snow és a Feel Euphoria ezúttal teljesen kimaradt tehát, viszont a ráadással együtt is csak tizenhárom nótás műsor így is átlépte a kétórás határt.

Már a koncert elején elhangzottak azok a bizonyos régi klasszikusok, hiszen rögtön másodikként érkezett az In the Mouth of Madness, amit a Day for Night kiválósága, a Crack the Big Sky követett. A legutolsó korong egyik kevésbé nyilvánvaló tétele, a Slow Crash Landing Man után Alan Morse, már a kanyarban lévő szólólemezéről hallgathattuk meg az instrumentális Return to Whatevert, melyben Nick dobolt, és mely szerény véleményem szerint egyáltalán nem üt el az anyazenekar munkásságától.

A Surfing Down the Avalanche alatt mindenki megőrült a színpadon, Ryo nem átallott még a Hammond-állványára sem felmászni. Nem normális a pasas, az tuti! A soron következő Thought’s második része után egy nagyon érdekes és élvezetes dobszólót hallhattunk, melyet Jimmy és Nick egyszerre adott elő, hol egymásnak felelgetve, hol pedig együtt aprítva a bőröket; mondanom sem kell, nagyon ott volt. A buli csúcspontja viszont mégsem ez volt, hanem a Spock’s Beard lemez meganótája, a négytételes As Far as the Mind can See, mely a Rearrangedet leszámítva az utolsó volt a sorban. Hihetetlen, mit muzsikáltak ebben össze a fiúk, mindenkinek, aki zenével foglalkozik, látnia kellett volna! Csakúgy, mint a koncerten mindvégig, ebben a nótában is könnyedén, lazán, de vérprofin játszották el a nehezebbnél nehezebb témákat. Mindezt mosolyogva, bulizva, kisujjból kirázva, ahogy azt kell.

Természetesen kétórányi muzsika nem volt elég, így megkaptuk a ráadásban, a máig az egyik legjobb SB lemez, a debütáló The Light Waterjét, némi kis Go the Way You Go-val megspékelve a végén, úgy 20 percben, ám ezzel még mindig nem volt vége. Nick a színpadra rángatta ugyanis Paul Gilbertet, ő beült a dobcucc mögé, Jimmy Keegan meg kezébe vette a mikrofont, és következett egy őrületes Whole Lotta Love, amitől már tényleg mindenkinek fülig ért a szája, főleg, hogy Jimmy remekül hozta a legmagasabb Plant témákat is.

A két zenekar koncertjét összeadva, csaknem négyórányi kiváló muzsikát hallhatott az A38 hajó közönsége ezen az estén. Nálam ezidáig mindent vitt, etalon buli volt, ja, és szentségtörés vagy sem, Neal Morse-t egyáltalán nem hiányoltam.