Shock!

Bár a munka ünnepének reggelén még néhány száz kilométerre, egy másik országban voltam, nem volt kérdés, hogy az Avatarium második budapesti fellépését nem hagyom ki. Már csak azért sem, mert első, 2017-es eljövetelükkor valamiért nem tudtam megnézni őket, így tehát néhány órával a gépem landolását követően már a kisebbik Barba Negra sátorban álltam...

...és néztem, ahogy a Shores Of Null szórakoztatja a közönséget, rendkívül rossz hangzás mellett. Az olasz csapat 2013-ban alakult, és olyasfajta muzsikát játszanak, amit leginkább skandinávoktól várna az ember. Ahogy figyeltem őket, folyamatosan az motoszkált a fejemben, hogy olyan ez, mint egy kicsit doomosabb neo-Amorphis, épp csak sokkal szürkébben. Nem kiemelkedő, de nem is rossz, amit csinálnak, melodikus, kicsit néhol blackes metaljuk meg tulajdonképpen illett is ide, de az esetükben rendkívül kásás, zajos, gerjedő hangzás sokat levett a produkció élvezhetőségéből.

Azt gondoltam, hogy az Avatarium jó lesz, de azt nem, hogy ennyire. A svéd zenekar amúgy is egyike a színtér legmegbízhatóbb, mindig maximális igényességről tanúbizonyságot tevő, rendkívül jó lemezekkel előrukkoló állócsillagainak, de ez a buli tényleg joggal pályázhat az „év koncertje" címkére. A legutolsó lemez borítójához passzoló, fekete-vörös felöltőben színpadra lépett Jennie-Ann Smith-t valamiért egy kicsit dívás, kicsit hideg, kicsit távolságtartó nagyasszonynak képzeltem eddig, ehhez képest a helyzet az, hogy simán hozta az Anneke-szintet a cukiságskálán. Azt pedig talán mondanom sem kell, hogy úgy énekelt, hogy folyamatosan futkározott a hideg a hátamon: vezetésével az Avatarium egy órája olyan volt, hogy mindannyian az állunkat keresgéltük utána a padlón.

Már a koncertet nyitó Stockholmnál kiderült, hogy az ő műsorukra a hangzás hibáit teljesen kiköszörülték, hiszen a buli az első pillanattól lemezminőségben dörrent meg. Marcus Jidell gitárja ízesen, telten, a doom műfaj által megkívánt testes zsírossággal tört elő a hangfalakból, és az ének, az akusztikus gitár meg a többi hangszer is mindégig a helyén volt. Nekem pedig akkor vált egyértelművé, hogy itt most valami zseniálisnak leszünk a szemtanúi, mikor a zenekar gyönyörűen hozta a dalban hallható vokálokat is. A koncert elejét az utolsó két lemez, a 2019-es The Fire I Long For, illetve a tavalyi Death, Where Is Your Sting dominálta, hiszen az első hét dal közül hat is ezekről került a szettbe. A sormintát egyedül a kettes lemez Pearls and Coffinsja szakította meg, ez a tragikus szerelemről szóló dal pedig egyike volt a legnagyobb csúcspontoknak. Jennie-Ann vezetésével érzelmek egész tengerén hánykolódtunk végig, de a sötét hangulatú dalok előadásában mégis mindig ott volt egy határozottan pozitív, életigenlő, maximálisan feltöltő és végtelenül szórakoztató attitűd, aminek köszönhetően azt éreztem, hogy ennek a koncertnek sosem lenne szabad véget érnie. Végtelenül közvetlen, barátságos, családias hangulatot teremtettek, miközben hatalmasat muzsikáltak a színpadon, Marcus Jidell meg valami hihetetlen érzéssel és eleganciával gitározott mindvégig.

Csúcspontokat talán fölösleges is lenne említeni, hiszen az elhangzott tételek mindegyike piszok erős volt, így nyilván mindenkinek más és más hozta el a katarzist. Nekem ilyen volt az extra súlyos God Is Silent, az ellenállhatatlanul riffelő Nocturne, meg a záró, örök monolit Moonhorse a debütről. Bár a főzenekari státuszt nem ők élvezik a turnén, meggyőződésem, hogy az Avatarium ezen az estén egyértelműen ellopta a show-t, így nem véletlen, hogy a fél terem sorban állt, hogy a koncertjük után rögtön kijövő és a dicséreteket kissé megilletődve fogadó tagoknak gratulálhasson.

Annak ellenére, hogy a finn Swallow The Sun már húsz éve jelen van a színtéren, ez volt az első találkozásom a csapattal. Ahogy az Avatarium, úgy ők is remekül szólaltak meg, és náluk is első pillanattól minden betöltött az a bizonyos, nagybetűs Hangulat, illetve Atmoszféra. A finnek sem variálták túl a látványt: a sötétbe burkolt színpadot néhány műgyertya mellett fekete egyenkapucnival dobták fel, ami fellépésük végéig fenn is maradt a zenekar háromötödének fején. Az már a koncert legelején kiderült, hogy Mikko Kotamaki dallamos énekhangja nem mindig működik igazán jól élőben, de nagy félrecsúszások azért nem voltak, bár kétségtelen, hogy a zorkó énektémák mennek neki igazán hatásosan. A melodikus részek helyett számomra egyébként is az működött igazán, amikor a death metal felé tolták el a potmétert, és ezek voltak azok a pillanatok, amikre az amúgy kifejezetten lelkes közönség is látványosan beindult. Az elszállós, dallamos részek esetében sokszor azt éreztem, hogy egész egyszerűen nincs bennük annyi kapaszkodó, netán olyan énekdallam, ami hosszú távon is fenn tudja tartani az érdeklődésem. Műsoruk így számomra kissé egybefolyt, azaz olyan volt, mintha egyetlen gigászi, egyórás dalt hallgatnék. Hogy igazán tudjam élvezni a koncertet, sokkal több olyan fogós, hatásos refrénre lett volna szükségem, mint ami mondjuk a Firelightsban hallható vagy olyan karakteresebb dalokra, mint például a Woven Into Sorrow vagy a Stone Wings.

Ettől függetlenül aki Swallow The Sun-rajongóként érkezett, annak nem feltétlenül volt hiányérzete, hiszen a csapat azért rendesen odatette magát. Ugyan Mikko nem sokszor mozdult el a mikrofon mellől, két oldalán a gitárosok, illetve az Ian Hill színpadi előadásán nevelkedett, az egy helyben állva előre-hátra dülöngélést tökélyre fejlesztő basszusgitáros Matti Honkonen igen látványosan hozták magukat. Mindezekkel együtt azonban a zseniális Avatarium után nálam nem volt esélyük.

Fotó: Barba Negra