Shock!

Habár a menetrendszerű fesztiválokon évről évre össze szoktunk futni pár alkalommal, igazából csak a Városliget felé közeledve tudatosult bennem, hogy hosszú évek óta nem láttam önálló koncerten a Tankcsapdát: nemcsak a szokásos évi két pesti önálló pecsás buli maradt ki az elmúlt 8-9 évben, hanem az olyan kiemelt jelentőségű megmozdulások is, mint a két évvel ezelőtti monstre Kisstadion fellépés vagy a főnixes koncertek.

A fonalat ugyanakkor nem túl nehéz felvenni, Lukácsék ugyanis a lényeget tekintve kábé A legjobb méreg óta nem változtak, csak a táboruk lett még színesebb, de ezen sincs mit csodálkozni: aki többé-kevésbé rockvonalon mozog és mondjuk 35 évesnél fiatalabb, az gyakorlatilag biztosan hallgatott Tankcsapdát az elmúlt két évtized valamelyik szakaszában, így aztán a tömegben teljesen természetesen mutat egymás mellett az általános alsós, Aljas Kúszóbab pulcsis gyerekével a nyakában álldogáló konszolidált apuka, a hipózott nadrágos punk és az öltönyös üzletember. Vagyis igazi generációs bandáról beszélhetünk, amit ráadásul ugyanúgy magukénak éreznek megállapodott, családos emberek, mint a legfiatalabbak, akik még csak mostanában szembesülnek először a torzított gitáros zenékkel. Nem kell külön kiemelnem, mennyire ritka az ilyesmi Magyarországon…

A Magor nevű nyitóbandáról sikerült lemaradnom – csak kintről, bejutás közben hallottam pár dalukat, ami alapján még a zene stílusát sem sikerült pontosan beazonosítanom, nemhogy a színvonalát megállapítani – , de a Tankcsapda is aránylag korán perdült a színpadra, hiszen a PeCsában este tízkor már csendnek kell lennie, hogy a Közlekedési Múzeum kiállítási tárgyai és a Hősök tere szobrai nyugodtan alhassanak. (Most komolyan, a folyamatosan baromi hangos Dózsa György út forgalma nem zavarja a környéken lakókat, csak a koncertek? A választ persze tudom, „há’ aztat má’ megszoktuk”.) A program ezáltal verőfényes világosságban vette kezdetét, ami alapvetően egyetlen rockbulinak sem válik javára, a magyar szinten tényleg csúcskategóriás színpadkép azonban helyből könnyen feledtette a körülményeket: a piros állványzatokra felfeszített két projektor és maga a vetítés is végig roppant impozáns volt, a trió pedig láthatóan roppantul élvezte, hogy egy hosszabb szünetet követően ismét színpadon állhat.

Egy Tankcsapda buli kapcsán nem igazán lehet és természetesen nem is kell alkalmat keresni a nagy megfejtésekre, ez ugyanis szimplán rock’n’roll, amiből szerencsés esetben alapból következik a jó hangulat, és ez egy ilyen abszolút szerencsés eset volt. A kellemes háromnegyedháznyi közönség az első pillanattól fogva Lukács tenyeréből evett, egyetlen intésére aktív villázásba és „Tank-csap-da, Tank-csap-da” kórusba fogott, ráadásul pár dalt követően az elején kissé széteső hangzás is erőre kapott. Ami a programot illeti, egy ilyen széles korösszetételű tábornak zenélő csapat aligha tehet mindenki kedvére, de becsületükre legyen mondva, hogy igyekeztek mindenhonnan válogatni. Én elsősorban a régi – értsd most ezalatt azt, hogy ezredforduló előtti – dolgaikat kedvelem, így érthető módon az Úgy szeress, a Nem érdekel, a Ki csinál rendet?, a Szabadon, a Baj van!, a Fordulj fel vagy A rock’n’roll rugója felbukkanásakor tudtam a legjobban lelkesedni, de itt és most teljesen érthető módon inkább a jelenlegi felálláshoz kötődő nóták képezték a program gerincét.

A túlsúlyban lévő újabb témák között akad néhány olyan, ami, khmm, mondjuk úgy, hogy szövegileg inkább a mostani 15-16 éves korosztályhoz szól: a Be vagyok rúgva, a Nem kell semmi vagy az ebből a szempontból abszolút mélypontnak tekinthető, nyitószámként elnyomott Senki sem menekül most sem tudott meggyőzni, és akkor még finoman fogalmazok. A Füst és lábdob, az Azt mondom, állj! vagy az Afganisztánban elesett magyar tűzszerész emlékének ajánlott Adjon az ég ugyanakkor jól ellensúlyozták ezeket, sőt, utóbbiról ismét meg kellett állapítanom, hogy szövegileg és zeneileg egyaránt a banda történetének egyik legerősebb szerzeménye. Mindez persze alapvetően egyéni ízlés dolga, mert a közönség tulajdonképpen az összes nótát ugyanolyan lelkesen fogadta, és még a Mire vagy kíváncsi? című, meglepetésszerűen előkapott új dalt is végigtombolta. Ez így elsőre amolyan tipikus, jellegzetes modernkori ’csapda számnak tűnt, de így 19 év után aligha vár tőlük bárki is forradalmi újításokat. Aztán persze volt még Mindig péntek, Akinek látsz, Ez az a ház, Pokol bár, Szextárgy és Elektromágnes is, a Connektor lemez teljes ignorálását viszont sajnáltam.

Ami a három zenészt illeti, a Tankcsapda távolról sem a Rush, és ezt nyilván ők ismernék el legelőször, de most ezen a téren is a jó formájukat hozták: sem a hátul küzdő Fejesre, sem a visszavágatott hajú, roppant lelkes Cseresznyére nem volt panasz, Lukács pedig győztes hadvezérként vezényelte a publikumot a megszokott módon, hogy aztán a menetrendszerű Mennyország Tourist után pontban tízkor, teljesen korrekt, 100 perc körüli játékidőt követően befejeződjön a koncert. Igazi kora nyáresti laza rockbuli volt ez a kelleténél egy kicsit hűvösebb és szelesebb időjárással, könnyed, kellemes szórakozás így péntek estére, ezért aztán nem tudnék és nem is akarnék belekötni semmibe. A Tankcsapdának a jelek szerint még elég sokáig nem kell tartania a trónkövetelőktől.