Shock!

Nyugodt szívvel kijelenthető, hogy a The Ocean nagyjából hazajár hozzánk, hiszen gyakorlatilag félévente el lehet őket csípni valamelyik budapesti klubban. Ezúttal aktuális lemezük, a Pelagial körútján értek el a fővárosba, pontosabban az A38 színpadára.

A bulin a lengyel Tides From Nebula volt hivatott ellátni a bemelegítő szerepet. Első ránézésre a polák négyes amolyan The Ocean lightnak tűnt számomra, de aztán kissé jobban odafigyelve instrumentális zenéjükre kiderült, hogy ha lerántjuk az igen vastag sampler-szőnyeget a dalokról, azokat bizony egyáltalán nem bonyolították túl. Elszállós, kissé néhol ambientes post-rock muzsikájuk nem volt rossz, de hosszú távon sokkal izgalmasabbak lettek volna egy karakteres, erőteljes énekhanggal. Élőben szórakoztatónak találtam őket, de a lemezeikhez nem kaptam kedvet.

Post-rock, prog vagy épp metalcore? Igazság szerint nem tudom, mely kategóriába illik manapság besorolni a The Ocean zenéjét, de tény, hogy a hasonszőrű csapatok közül egy sincs, ami annyira bejött volna nekem, mint Robin Staps csapata. Anno a Precambriannal keltették fel az érdeklődésemet, és mikor beszereztem a lemezt, az azon hallható muzsika is épp olyan izgalmasnak tűnt, mint a földtörténeti korokon végighaladó koncepció. Mindehhez pedig rettentő intenzív színpadi előadás, valamint minden megmozdulásukat és kiadványukat jellemző végtelen igényesség társult, amivel hosszú távon is be tudták lopni magukat a szívembe. Csakúgy, mint a Precambrian vagy a kreacionizmus kritikáját megfogalmazó Heliocentric/Anthropocentric duó, az új, Pelagial címre keresztelt anyag sem kevésbé érdekes témát dolgoz fel: az óceánok függőleges tagolódását a psziché mélységeivel párhuzamba állító lemez limitált verziójához egy DVD is jár, amelyen Craig Murray filmje látható a Pelagial instrumentális változatának vizuális aláfestéseként. Természetesen Robin Staps zenekara ezúttal is egy az egyben játszotta el az aktuális korongot, amelyhez a fent említett filmet is levetítették nekünk egy, az A38 méreteihez képest kifejezetten nagy kivetítő segítségével. A főszerepet játszó, meztelenül tekergő, illetve néhol fuldokló hölgy mondjuk nem tudom, mennyire illik a koncepcióba, de tény, hogy a mikroszkopikus véglények, murénák, medúzák és egyéb teremtmények mellett jól esett néha egy formás női testet is látni, amint az épp megidézett rétegben lubickol.

A koncert legnagyobb kérdése számomra az volt, hogy Loic Rosetti vajon mennyire fogja bírni szuflával a fajsúlyos üvöltések és a dallamos énektémák azon intenzív keverékét, amely az új dalokban is megtalálható. A fiatal srác szerencsére hamar eloszlatta minden kétségemet, ugyanis végig lemezminőségben hozta magát. Ahogy minden egyes alkalommal, úgy ezúttal is ledöbbentett, hogy ezt a meglehetősen szaggatott és összetett muzsikát milyen óriási vehemenciával és mindemellett mennyire pontosan (nyilván volt gépi rásegítés is ebben) hozzák, épp ezért is sajnálom, hogy a mindennek egyik motorját jelentő dobos, Luc Hess, illetve Jonathan Nido gitáros a turné után elhagyja a kollektívát. Staps persze nyilván úrrá lesz ezen a szituáción is (Hess utódja állítólag a War From A Harlot's Mouth ütőse, Paul Seidel lesz), úgyhogy aggodalomra semmi ok.

A Hajó egyike a kedvenc koncerthelyszíneimnek, a fellépő csapatok ugyanis szinte mindig kiválóan szólnak itt. A The Ocean esetében is klappolt minden, így a megjelent körülbelül kétszáz ember remek körülmények között lehetett tanúja annak, ahogy az ötös megint csak lebontja maga körül a házat. Annak ellenére, hogy bőven a várakozások alatt volt a nézőszám, a hangulat végig kiválónak bizonyult, Rosetti pedig még akkor sem sértődött meg, amikor egy kissé túl heves rajongónak sikerült együtténeklés közben egy jól sikerült jukóval földre rántania. A program nem volt hosszú (a Pleagial dalai után mindössze egy Precambrian-téma fért még be), de az ilyesfajta tömény muzsikából egy bő óra részemről elég is. Remélhetőleg Robin hamar összerakja az új felállást, így néhány hónap múlva ismét körünkben üdvözölhetjük a The Oceant.