Shock!

Tony MacAlpine vitathatatlanul a neoklasszikus gitározás egyik legmeghatározóbb figurája, ráadásul szólócsapatával most tette először tiszteletét hazánkban, és ugyan nem vagyok kifejezetten rajongója az instrumentális gitárzenéknek, mégis egyértelmű volt, hogy meg kell lesnem, mit produkál élőben a súlyos muzsikák elsőszámú fekete gitárvarázslója.

Tony előtt két banda is hivatott volt bemelegíteni a publikumot. Közülük a nyitó Daniel Pique-t sikeresen lekéstem, és őszintén szólva az Agent Cooperért sem lett volna nagy kár, ha kimarad. Az amerikai srácok nagyjából a Spock’s Beard-féle prog. vonalon mozognak, de sajnos több alapvető probléma is akad a csapattal. Ezek közül a legégetőbb az, hogy énekesüknek egész egyszerűen nincs hangja. Lelkes meg szimpatikus is a srác, de egyszerűen bántóan rossz volt néha hallgatni, amit művelt. Mindehhez társul a borzalmas színpadi kiállás: a csapat egyetlen elfogadhatóan kinéző tagja a gitáros Mike Martin, a többiek katasztrofálisan festenek a deszkákon, sőt, azt is ki merem jelenteni, annyira vállalhatatlan színpadi figurát, mint a bőgős Sean Delson, még sosem láttam. Azt azért el kell ismerni, hogy zeneileg rendben volt a produkció, sőt, néhány kifejezetten élvezetes momentum, dalrészlet is akadt, de összességében azért inkább rajtuk nevettünk, semmint velük.

Ahhoz képest, hogy Tony MacAlpine napjaink egyik emblematikus gitárosa, koncertjére lehangolóan kevesen jöttek el, és megmondom őszintén, nem tudom mire vélni ezt a totális érdektelenséget. Ha csak az úgynevezett szakmai körökből megjelentek volna a muzsikusok, már legalább kétszer ennyien lettünk volna, és akkor még nem számoltam az olyan arcokkal, akik pusztán csak mezei zenehallgatóként tették tiszteletüket. Sajnos jellemző, hogy a színvonalas külföldi produkciókat a magyar kollégák gyakran ignorálják, pedig úgy gondolom, az itthoni vezető csapatok hangszereseinek is bőven lenne mit tanulniuk egy olyan kaliberű figurától, mint például Tony MacAlpine.

És akkor kísérőzenekaráról még nem is beszéltem, hisz a dobok mögött a zseniális egykori Angra-ütős, Aquiles Priester foglalt helyet, aki szintén nem fordul meg errefelé minden második héten, de a másik kettő kevésbé ismert tag, Björn Englen basszusgitáros, illetőleg a hathúroson Tony méltó párját alakító törékeny hölgy, Nili Brosh sem volt éppen gyenge kezdő. Björn megfordult már Robin McAuley, Uli Roth és Yngwie Malmsteen oldalán is, valamint eddig több mint harminc lemez készítésében vett részt. A 22 éves, izraeli származású Nilinek pedig fiatal kora ellenére sikerült már olyan arcokkal együtt muzsikálni, mint Joe Stump, Andy Timmons vagy Pat Travers, arról nem is beszélve, hogy a Seven The Hardwayben is feltűnt Mark Boals, Virgil Donati meg persze MacAlpine mellett. Egyszóval elég illusztris társaság gyűlt össze a mester körül, akiknek szintén komoly szerep jutott abban, hogy a megjelent kábé száz ember tökéletesen szórakozzon a csapat műsora alatt.

A koncertet megelőző napokban az érdeklődök folyamatosan azt találgatták, vajon Budapesten is teljes egészében műsorra kerül-e Tony MacAlpine legendás debütalbuma, az 1985-ös alapmű Edge Of Insanity. A kérdésre aztán hamar megkaptuk a választ, hiszen a koncert kapásból a Wheel of Fortune-nel indult, majd szép sorjában jöttek egymásután az Edge of Insanity tételei, egészen a záró No Place In Time-ig. Azt nem lehet mondani, hogy Tony kifejezetten kommunikatív lett volna, hiszen a hatodik The Witch And The Priestig hozzánk sem szólt, és egész addig a pontig, míg valahonnan a földről föl nem kapott egy mikrofont, azon gondolkodtam, hallhatjuk-e egyáltalán a hangját, a színpadon ugyanis egy fia mikrofonállvány sem volt. Végül összesen talán ötször, ha megszólalt, de többre nem is nagyon volt szükség, beszélt helyette a hangszer épp eleget.

Játékával kapcsolatban az összes klasszikus klisé elpuffogtatható: sorolhatnám, hogy élt, lélegzett kezében a gitár, erő és érzelem párosult tökéletesen a játékában, és a többi, de mindez teljesen fölösleges, aki ott volt, úgyis megtapasztalta. Azt viszont muszáj megjegyeznem, hogy a két gitáros kvalitásai közötti különbség annyiban azért leszűrhető volt, hogy Nili is tökéletesen és roppant precízen, hangról hangra játszott mindent, de míg neki ehhez láthatóan folyamatos koncentrációra volt szüksége, addig MacAlpine pofátlanul könnyedén és lazán szórta ki ujjai alól a témákat, miközben felé-alá sétált a színpadon vagy épp jobbra-balra tekintgetett. Az egyik nótában aztán Tony nyolchúros gitárja is előkerült, miközben Nili hét húron pengetett, Björn Englen pedig hathúros bőgőn kísérte őket. Három emberre összesen 21 húr jutott tehát; azért ilyesmit sem látni minden nap.

Bár jellegéből adódóan ez az este a gitározásról szólt, nem szabad elfelejtkeznünk a ritmusszekcióról sem, hiszen Aquiles dobolása etalon volt (csakúgy, mint dobszólója), a banda metalarca, Björn Englen pedig az alapok adagolása mellett leginkább a színpadi kiálláshoz tett hozzá sokat.

Tony MacAlpine muzsikája igényes, finomságokra nyitott zenehallgatóknak maximálisan ajánlott, gitárosoknak egyenesen kötelező, erről a koncertről pedig talán az mondja el a legtöbbet, hogy úgy is maximálisan élveztem, hogy mint fentebb írtam, nagyon ritkán hallgatok ilyesfajta muzsikát, gitározni pedig egyáltalán nem tudok.