Shock!

A Wolfmother-jelenség számomra eddig kimaradt. Persze hallottam korábban a bandáról, de csak az idei Victorious kapcsán csodálkoztam rá a zsenialitásukra, még ennek ismeretében sem gondoltam volna azonban, hogy ilyen népszerűek itthon is. Mert bár valóban kiváló formában nyomják a jobb híján leginkább vintage rockként aposztrofálható muzsikát, de mindez igaz például a Vintage Caravanra is, míg azonban az izlandiak nagyjából negyvenhárom ember előtt léptek fel idén a Dürer középső termében, addig Andrew Stockdale-ék simán megtöltötték az Akvárium nagyobbik termét. Méghozzá csurig, ugyanis az esemény képzeletbeli kapujára már jó pár órával annak kezdete előtt kikerült a sold out tábla.

Mindez pedig annak ellenére is meglepő volt számomra, hogy a 2005-ös első Wolfmotherből mára több mint másfél millió példány ment el, itthon ugyanis sok esetben ez sem jelent semmit. A Wolfmothert viszont valahogy felkapta és imádja a közönség, ennek pedig csak örülni lehet, manapság ugyanis elég kevés az olyan, klasszikus hardrock-alapokon nyugvó zenét játszó csapat, akiknek bulijaira tolonganának a tinédzserek. Márpedig a Wolfmother esetében pontosan ez volt a helyzet, a lelkes fiatalság pedig már a tiroli Mother's Cake programja alatt is tömött sorokban érkezett a színpad elé. A fiatal osztrák csapat hasonló hatásokkal rendelkezik, mint a Wolfmother, az ő zenéjük azonban valamivel eklektikusabb, illetve nyakon öntötték egy nagy adag pszichedeliával is. Zeneileg totál felkészültek, dalaik rendben vannak, illetve a színpadi előadásmód is kellően kattos, a csapat igazi erőssége számomra pedig egyértelműen Yves Krismer, akinek hangja egyértelműen egy fiatal Robert Plantet idéz. Bő fél órát töltöttek a színpadon, ezalatt pedig kellően fel is tüzelték a hangulatot.

Pontban kilenckor aztán mindenféle felhajtás nélkül, rögtön a Victoriousszel lépett színpadra az Andrew Stockdale által vezetett Wolfmother, azt pedig rögtön tudni lehetett, hogy itt semmiféle cicoma nem várható, kizárólag a pőre rock and rollról fog szólni az este. Az ausztrál trió ugyanis bármiféle díszlet vagy háttérvászon nélkül állt ki, a hátuk mögött lévő ledfalra is mindösszesen egy képet vetítettek ki. Már amikor sikerült, volt néhány nóta ugyanis, amikor a Wolfmother-logó helyett „Az eszköz nemsokára újraindul" felirat virított csak rajta.

Nem kérdés, hogy a Wolfmother Stockdale bandája, de a színpadon ez nem látszott, ott ugyanis mellette két másik, vele egyenrangú, láthatóan a muzsikálásba apait-anyait beleadó fiatal mániákust lehetett látni, akik fazonjukat tekintve sem voltak szürkék a bozontos Andrew mellett. A kissé túlvezérelt, búgó sound pedig még kedvezett is a bőgős Ian Peresnek, hiszen talán az ő hangszere dominált leginkább az egész koncert alatt, sokszor elnyomva a kissé halk gitárt, illetve az elég tompán puffogó dobokat. A hangosítás tehát finoman szólva sem volt kifogástalan, de az ausztrál trió olyan feszesen és feelingesen játszott, hogy teljesítményükkel bőven ellensúlyozták a körülményeket: hard rockot valahogy úgy kell dobolni, ahogy azt a turnéra beugró Alex Carapetis tette, a basszusgitárt a billentyűkkel folyamatosan váltogató, (néha pedig azokat párhuzamosan használó) fülig érő vigyorral nyomuló Perest pedig élmény volt nézni. Ettől függetlenül persze a főszerep a kissé csendes, a számok közötti szünetekben leginkább a motyójával mojoló Stockdale-é volt, a faszi pedig élőben is ugyanolyan meggyőző, mint lemezen, legyen szó akár gitározásról, akár énekről. Jellegzetes hangja a 75 perces buli végére sem fáradt el, a döntően kifejezetten magas énektémákat végig hiba nélkül hozta.

A program döntően a debütre koncentrált, melyről nyolc tétel is terítékre került, számomra azonban az utolsó LP három tétele jelentette a csúcspontot. A közönségnek viszont nagyjából mindegy volt, ők mindegyik témát hangos ovációval fogadták, bár azt azért így is le lehetett szűrni, hogy a Woman, a Dimension vagy a New Moon Rising a legnagyobb közönségkedvencek között vannak. Ahogy a ráadás egyetlen tétele, a Joker & The Thief is, maelynek első fele drum & bass-verzióban szólt, mivel a közönség elé lemászó Stockdale gitárja nem bírta a fokozott igénybevételt, így a dal elején feladta a küzdelmeket, mire pedig Andrew kapott egy másikat, már majdnem vége is volt a bulinak.

Akik későn ébredtek, és így lemaradtak a Gypsy Caravan turnét indító koncertről, bánhatják tehát, de van számukra remény, Andrew ugyanis kifejezetten megígérte, hogy jövőre visszajönnek. Úgy legyen!

Fotó: A38 Hajó