Shock!

Mi értelme gyilkosok után nyomozni, ha úgyis mindenki meghal? Számítanak-e az ígéreteink, ha a világ úgyis véget ér? – így szólnak Ben H. Winters The Last Policeman trilógiájának kiemelt szlogenjei, és jelen esetben tényleg fedik is a lényeget. A sorozat frissen megjelent második kötete, a Végső ígéretek cselekménye valóban a második dilemma körül összpontosul, az első rész, a tavaly kiadott Gyilkosság világvége előtt pedig az első kérdésre kereste a választ, bár a kettő nyilván szorosan összefügg egymással. És mindez azt is magában foglalja, mitől több ez a kiváló, magával ragadó sorozat puszta kriminél.

77 nap van hátra addig, hogy a 2011GV1 jelű – de a köznyelvben csak Maiának nevezett – aszteroida belecsapódjon a Földbe valahol az indonéz szigetvilágban, megsemmisítve ezzel a jelen formájában ismert emberi civilizációt. Amely természetesen egyre fokozottabb tempóban hullik atomjaira, ahogy közeledik a végítélet napja: a kritikus infrastruktúra elemei lépésről lépésre dőlnek ki a sorból, nincs telefon, nincs benzin, nincs áram, nincs semmi, amit nélkülözhetetlennek gondolunk a mai életünkhöz. Miközben a keleti féltekéről több milliárd ember indult neki, hogy minél messzebbre kerüljön a becsapódás helyétől, az Egyesült Államok pedig szétbombázta Pakisztán atomarzenálját, nehogy a közép-ázsiai nagyhatalom azzal lője szét az aszteroidát (amely így egy helyett több ezer darabban trafálná telibe a bolygót), a nyugati világ fogyasztói társadalmai végnapjaikat élik. Hirtelen mindenki rádöbbent, mi is az igazán fontos: van, aki a vallásba menekült, más tengerparti üdülőparadicsomokban, féktelen mulatozással tölti az utolsó időszakot, megint mások pedig fegyvereket és létfontosságú készleteket spájzolnak be, hogy már azokra az évekre készüljenek, amikor a napot por- és hamufelhő takarja majd el. Mondani sem kell, közbiztonság, mint olyan, nem létezik: a városokat ellepte a szemét, tombol az erőszak, emellett pedig tömegesen vész nyoma az embereknek ilyen-olyan okokból. Aki pedig nem tűnik el, azok közül sokan teljesen kifordulnak önmagukból.

E vidám díszletek között játszódik Ben H. Winters nagy sikert aratott regénytrilógiája, amelynek két kötete immár magyarul is megjelent, és Hank Palace, egy New Hampshire-i ex-nyomozó történetét meséli el, aki megpróbálja továbbra is HELYESEN intézni a dolgokat, noha az a világ végérvényesen elenyészni látszik, ahol egyáltalán volt értelme azt latolgatni, mi helyes, illetve mi nem az. Vagy mégsem? Pontosan ez volt a fő kérdés a tavaly megjelent első részben, a Gyilkosság világvége előttben is egy emberölési ügy felgöngyölítése kapcsán, most pedig egy eltűnt férjet kell megtalálnia a főszereplőnek. A nyomozási szál ilyen körülmények között nyilván eleve izgalmas – hiszen ezekben az utolsó hónapokban már gyakorlatilag tényleg minden összefügg a Föld felé közelítő szikladarabbal, így a bűncselekmények is –, Winters sorozatában azonban mégis a háttér adja meg a könyvek igazi erejét. Pedig az író egyébként nem pörget túl semmit: nincsenek hosszú leírások, értekezések, inkább csak apránként adagolja a részletinformációkat az egyes szám első személyben mesélő Palace révén, de az eredmény így is elképesztően hatásos. Ami egyébként pontosan azon mérhető le leginkább, hogy az olvasó közben minduntalan azon kapja magát, hogy azt kérdezgeti: vajon ő mit csinálna hasonló esetben? Hogyan változna meg a közvetlen lakókörnyezete? Kitől kellene távol tartania magát, és hová halmozná fel a vízkészleteket meg a puskákat? Vagy inkább hagyná az egészet a francba, mindent pénzzé tenne, és a családdal együtt valahol a Karib-tengeren élvezné ki azt a keveset, ami még megadatott?

Afelől tehát bizony nincs sok kétség, hogy a regény ebből a szempontból nagyon is realisztikus. Winters lesújtó, de teljesen hihető képet vázol fel arról, mivé fajulna gyakorlatilag hónapok leforgása alatt a civilizáció egy hasonló kataklizma biztos bekövetkeztének hírére. Éppen emiatt aztán nem is túl szívderítő olvasmány ez a sorozat, viszont nehezen lehet letenni. A stílus szikár, de igen élvezetes, a figurák Palace szemén keresztül nézve is abszolút hitelesek, az ábrázolt extrémizmusok pedig szintén ülnek, legyen szó az egyetemen létrejött, utópisztikus agyrém-kommunáról, a még az aszteroida-becsapódás mögött is titkos konspirációkat sejtő, a vitathatatlant vitató szektás-forradalmár figurákról vagy az emberek rémületét, tanácstalanságát még a végítélet kapujában is anyagi haszonszerzés érdekében kihasználó csalókról. Hős Bruce Willis pedig egyelőre természetesen nincs a láthatáron, hogy szétrobbantsa az aszteroidát, vagyis mindent beleng a totális kilátástalanság üressége és reménytelensége.

Nehéz eldönteni, mi is valójában a Végső ígéretek: krimi ugyanúgy lehet, mint ahogy a sci-fi és a disztópia is megáll egyes elemek tekintetében. Mindenesetre a sorozat üvölt a megfilmesítésért – a jogok már gazdára találtak, szóval előbb-utóbb alighanem lesz belőle tévésorozat –, és elolvasását is csak ajánlani tudom. Habár egy hasonló katasztrófa bekövetkezésének esélyét csekélyre teszik a hozzáértők, azért sosem árthat átgondolni, hogy te mit tennél, ha mégis úgy alakulna. Márpedig ezek után garantáltan át fogod gondolni.