Shock!

A megboldogult Pink Floyd teremtő erejének szentimentálisabb fele, David Gilmour gitáros is azon zenészlegendák sorát gyarapítja, akiknél minden egyes megmozdulásban benne van a „soha többé" ígérete, hősünk viszont szerencsésen nem fut újabb és újabb köröket egy-egy újabb búcsúturnét belengetve. Ahogy az anyabandát annak idején jégre tette, várhatóan éppolyan angolos eleganciával fogja majd saját magát is a megfelelő időpontban nyugdíjba küldeni a színpadokról, és mivel nemrég a hetvenet is betöltötte, már az is kivételes szerencse, hogy az elmúlt években láthattuk még őt élőben fellépni. Hősünk eleve nem az a típus, aki az efféle „kalandoknak" ne adná meg a módját, legutóbbi szólóalbuma, a Rattle That Lock neve alatt futó, bő egyéves, ötven állomásból álló koncertsorozat (főleg annak európai) előadásai azonban valóban ámulatba ejtő, olykor a racionalitást is mellőzően exkluzív helyszíneken zajlottak. Hozzánk legközelebb a schönbrunni kastély kertjében lehetett részesülni az általa kínált audiovizuális gyönyörben, aki igazán autentikus élményre vágyott, az a Royal Albert Hallba látogatott el, ugyanakkor egyértelmű, hogy a turné igazi csúcspontja Gilmour visszatérése volt a Pompeii amfiteátrumba.

Túl a Vezúv lábánál, lávatalapzatra épült, kétezer éves korát meghazudtolóan jó állapotban lévő római kori műemlék eredendő jelentőségén, a Pink Floyd történetének is fontos állomását képezte ez a helyszín. Nem véletlen a jelen kiadvány címválasztása sem, hiszen hasonlóképpen keresztelte el Adrian Maben is a maga 1972-es művészfilmjét, amelynek munkálatai szintén itt folytak, és amiben a Gilmourék is főszerepet kaptak néhány korai dalukkal, amelyeket közönség nélkül adhattak elő a patinás falak között. Ide visszatérni még egy ilyen mindent megtapasztalt zenész számára sem mindennapi élmény, ahogy az a jelen koncertfilm felvezető részében is elhangzik – bizony, az elképesztő rutin ellenére is összeszorul az ember gyomra, amikor itt a húrok közé csap. Az, hogy ezt a tavaly júliusi dupla előadást meg kell örökíteni, nem csupán abból a szempontból volt egyértelmű, hogy (ha egészen pontosak akarunk lenni) 1937 év után ez volt az első nyilvános esemény az amfiteátrumban, de mivel nézőket érthető okokból ezúttal csupán a küzdőtérre engedhettek be, a helyszínen esténként mindössze nagyjából 2500 ember élvezhette csak ezt a rendkívüli élményt, márpedig borítékolható, hogy milliók voltak kíváncsiak rá.

A színre vitt produkció zenei és vizuális részét itt már nem boncolgatnám, teljesen nyugodt lelkiismerettel írom le minderről újfent azt az egyetlen szót, hogy tökéletes, a tavalyi koncertbeszámolókban pedig már úgyis olvashattál bővebben is arról, amit a magunk részéről a gilmouri színházról gondolunk. Ami határozott különbséget jelent az összes többi turnéállomáshoz képest, az nyilván a rendkívüli helyszín, maga az amfiteátrum és a mögötte magasodó vulkán látványa, ami már a '72-es film készítőit is megragadta, és természetesen itt is számos szenzációs légifelvétel örökíti meg ezt a páratlan összhatást. A habot a tortán pedig az adja, hogy a falak tetejére körben robotlámpákat és fáklyákat telepítettek, aminek köszönhetően valóban egyetlen, robbanásra kész katlanhoz válik hasonlatossá az aréna. Ennél teljesebb, szürreálisabb, grandiózusabb körítést ehhez a zenéhez még elképzelni sem nagyon tudnék. A csekély nézőszám és nehézkes logisztika miatt minden bizonnyal anyagi veszteséggel zárta ezt a kirándulást a társulat, azonban aki ezeket a kockákat végignézi, aligha lepődik meg, hogy a felek a lehetőség csábításának nem tudtak, és minden bizonnyal nem is akartak ellenállni. Ezt meg kellett csinálni.

A szenzációs alapanyagból Gavin Elder által összegyúrt koncertfilmet ehhez képest inkább csak korrektnek érzem: egy váratlan húzásoktól mentes, idős, angol úriemberekhez méltó, de ettől még persze felettébb szórakoztató alkotásnak. Az újkori szokások szerint a moziváltozatban nem kapjuk meg a teljes koncertfilmet, az majd a szeptember 29-én megjelenő fizikai kiadványokon lesz megtekinthető, különösebb hiányérzetük azért nem lehet. Nem tudom pontosan, hogy az utóbbi verzió pontosan milyen extrákat nyújt majd, de már csak a fények megkomponálása miatt is szinte kikövetelné az anyag a 360°-os megoldásokat, és úgy általában néhány bátrabb kísérletet a kamerakezelés terén, ami ezúttal elmaradt. Kapunk viszont egy teljességgel izgalommentes, a megszokott képi paneleket felvonultató helyszínbemutatós/próbálós bevezetőt, ami alatt legalább kényelmesen elfogyasztható a pattogatott kukorica, amihez a későbbiekben aligha nyúlnánk, hiszen a tényleges koncertfelvétel a hatalmas mozivásznon valóban kolosszális élmény, amiből nem szívesen mulaszt el az ember egyetlen pillanatot sem, túl a borzongatóan hatalmas zenéken, amelyek mintegy a „háttérben" szólnak.

Minden érdeklődőt arra biztatok tehát, hogy csípje el a filmet a ma induló mozivetítések egyikén (a részletes lista itt található), hiszen egyértelműen ebben a változatban lehet igazán teljes az élmény. A Live At Pompeii nem kívánja akciófilmmé változtatni a koncertmozik világát, mint a legutóbbi Rammstein-kreáció, de így is párját ritkító élvezetet nyújt.