Shock!

Az alapállásom az, hogy bizony elmegy a picsába a Rammstein, amiért ennyi év lemeztelenkedés után is csak egy újabb, ráadásul messze nem friss DVD-vel etetik a rajongóhadat, és ennek okán persze pókerarccal, netán feltartott középső ujjal kellene ignorálnom jelen pénzbehajtási igyekezetüket – de akadnak azért itt más szempontok is. Till Lindemannék 2011-ben éppen a Made in Germany válogatásalbumukkal turnéztak, megjárva többek között a Papp László Sportaréna színpadát is, ez itt pedig a párizsi koncertfelvétel kivonata. A moziváltozat, amit két estén az Urániában volt szerencsénk a napokban megtekinteni, a májusban DVD-n napvilágot látó anyag rövidített változata, csakúgy, mint annak idején Peter Gabriel Back To Front kiadványánál. Fenntartva, hogy az Uránia továbbra sem a tökéletes helyszín efféle attrakciókra, a következőkben kénytelen leszek mégis elragadtatni magam.

Bár úgy tűnhet (és talán így is van), hogy ez a remek kis piromán társaság legutóbbi sorlemeze, a 2009-es Liebe ist für alle da óta csak az időt húzza, az utóbb tömött sorokban érkező mozgóképes kiadványaiknak is mind megvolt a maga miértje. A Rammstein videóklipjei mindig is kiemelt fontossággal bírtak, a Videos 1995 – 2012 anyag pedig ebbéli munkásságukat vette szépen egy kalap alá. Másfél éve a Rammstein in Amerika dokumentumértékű koncertfelvétel és roadmovie volt annak kapcsán, hogy egy német nyelven éneklő bandát szinte példátlan módon a tengerentúlon is megkoronáznak. A Paris néven futó aktuális műsorszám viszont kevésbé tekinthető „hagyományos" dokumentarista anyagnak, sokkal inkább egy bizarr, lehengerlő iramú akciófilmnek, amelyben a főszerepeket ezúttal történetesen zenészekre osztották.

Jelen műsorszámot rendezőként az a Jonas Åkerlund jelzi, akiről kötelező jelleggel meg szokás jegyezni, hogy a korai Bathory dobosa volt, és ami még ennél is meglepőbb, hogy emberünk ma is úgy fest, mint aki főállásban ezt a sportot űzi. Hősünk ezzel szemben az elmúlt években a Metallicától Lady Gagáig a kurrens sztárok szinte mindegyikével dolgozott már együtt, a blackmetal-kultfilm státuszra törő Lords Of Chaos kapcsán pedig máris olyan mélyen belenyúlt a darázsfészekbe, hogy azt öröm nézni. Åkerlundnak számos közös munkája akadt időközben a Rammstein legénységével is, és aki visszaemlékszik a Mann gegen Mann, a Pussy vagy az Ich tu dir weh klipjeire, annyit legalábbis biztosan megállapíthat, hogy emberünk nem szívbajos és nem óvatoskodik, még a kánon szerint tabunak tekintett témák esetében sem. Ő kaphatta tehát a kezei közé a párizsi koncert nyersanyagát, és túlzás nélkül saját képére formálta azt.

Rengeteg utómunka, speciális kameraállások és általában egészen nyaktörő tempójú vágások segítségével valami olyan élményt kapunk tehát, amit a közönség soraiban állva egészen biztosan nem tehettünk ebben a formában magunkévá, és ez mindjárt indokolja is a jelen vállalkozás létjogosultságát. Ahogy említettem, egy egészen szürreális, a Rammsteinhez tökéletesen passzoló képi világú, a jövőben játszódó horrort láthatunk így, ahol a hangszerek jelenléte szinte másodlagossá válik, és a főszereplő zenészek is sokkal inkább színészekké válnak egy rettentő bizarr előadásban. Utóbbi pedig két – egy kisebb és egy teljes értékű – színpadon zajlik, ahogy arra emlékezhetünk, egyszerre két teljesen eltérő környezetben állítva elő egy este folyamán a zenetörténelem egyik legnagyszerűbb jelenségét. Azok számára, akik nem látták az eredeti előadást, további poénokat nem is lőnék le előre, de aki az élményből repetázni érkezik a képernyő elé, az sem feledi egyhamar, amit látott.

Szóval bizony elmegy a picsába a Rammstein az efféle időhúzásával, aminek azért minden percét rettentően élveztem, és nemsokára remélhetőleg új dalokkal is jelentkeznek majd végre. Addig is jobb időtöltést a Parisnál idén tavasszal aligha találunk.