Shock!

Nem mondhatnám egyenletesnek a KISS-szel való viszonyomat, inkább amolyan hullámvasútszerű a közös történetünk. Akadtak/akadnak időszakok, amikor teljesen rákattanok a zenéjükre, bizonyos korszakra, albumokra, majd sok hónapig eszembe sem jutnak. Persze amikor jön egy koncert nagy néha (és tényleg nagy néha sajnos), akörül nyilván fokozottan hallgatom őket meg utána is egy ideig. Az idei év egyik legeksztatikusabb élménye számomra az arénás KISS-búcsúkoncert volt, amit minden ízében imádtam, egyszerre futott át rajtam mámorítóan boldog érzelemhullám és a szomorúság, hogy hát minden másodperce TÉNYLEG az utolsó, ezért igyekeztem végig magamba karcolni a látványt és a hangokat. Nos, ennek a nálunk is történelmet író zenekarnak az egyik fő oszlopa Paul Stanley, és immáron magyarul is olvashatjuk az önéletrajzi könyvét, hála a Cser Kiadónak.

A borítón egy maszkos, épphogy picit mosolygó Paul Stanley-portrét láthatunk, és ebben a mosolyban, no meg a fürkésző tekintetében megannyi történet rejtőzik. Persze az ő története is a szokásos módon kezdődött: a gyerekkorában kigúnyolt, csúfolt, önbizalom-hiányos kölyök nagyot álmodott. Ez az álom bejött, vélhetően sokszorosan, mint azt anno a kis Stanley Bert Eisen elképzelte, és a szerencsétlen, egyfülű, csúnyácska kisfiúból ideál lett, nők ezreinek álma, klasszikus idők klasszikus rocksztárja. És hát valljuk be zárójelesen, így hetven körül is igencsak szemrevaló alakkal rendelkezik még mindig. A kissrác sztorijának zenéhez vezető íve tehát egyenes, ahogy a lelkileg sérült, többre, másra, figyelemre vágyók ezreinél is, úgy Stanley-nél is a hangjegyekben rejtőzött a gyógyír. Semmi meglepő nincs az ilyesmiben, főleg, ha az otthon melege helyett egy finoman szólva rideg, nem támogató környezetben nőtt fel, ahogy azt könyvében plasztikusan le is írja.

Ahogy egy talpig úriembertől elvárható – mert Paul Stanley manapság ránézésre is az, noha természetesen neki is megvoltak a maga vadabb elhajlásai fiatalon, de kit nem szédítene meg az az eszeveszett siker, amiben részük volt –, a kalandjairól mérsékelten részletgazdag módon tájékoztatja az Olvasót. Számomra mindig roppant izgalmas az az időszak, amikor egy zenekar elindul, miképp találkoznak a tagok, hogy is kerül az a bizonyos első szerződés az asztalra és mi lendíti át a többnyire klubozó csapatokat azon az ajtón, amin a nagybetűs Siker és Csillogás vár. Paul izgalmasan dokumentálja a korai időszakot, ami természetesen nem a KISS indulásától számolódik, hiszen Gene Simonsszal feldolgozásokkal kezdtek még egy másik zenekarban, a Wicked Lesterben, és fel is vettek egy hivatalosan soha meg nem jelent lemezt (amit persze meg lehet találni a YouTube-on is akár).

Azután jött a KISS, amitől reméltek úgy jó öt évet. Nos, sokszor öt év lett a kezdeti tervekből, tízszeres szorzóval számolhatunk ma már, és az út, ami felfelé vezetett, a szokásos módon hol rögös, hol sima volt. Aztán persze lefelé is csúszott olykor minden, ami meg sárlavinaként temette maga alá majdnem a folyamatos önértékelési problémákkal küzdő Stanley-t. A mostani és ex-zenekartagokról kendőzetlenül nyilatkozik, olykor meglepően őszintén, a könyvben taglalt néhány sztori például remekül példázza, miért is nem szeretne a zenekar Vinnie Vincenttel együtt dolgozni manapság. A zenekar különböző korszakait is olyan formában dokumentálta, hogy azt érzed, körülötted történtek az események. Depressziójáról is őszintén vall, de ugye nem ő az első depressziós zenész, aki megélt nagy sikereket, aztán nagy bukást is, és kicsúszott a lába alól a talaj.

Nem kíméli Gene Simmonst sem, de valljuk be, két erős egó sokszor nehezen fér meg egymás mellett, és a kompromisszum egyfajta kényszerpálya bármelyik félnek. Gene kivételes üzletemberi tevékenysége is teljesen más megvilágítást kap, inkább önpromóciónak állítja be, semmint tényleges ötletgazdának. Nos, érdekes más nézőpontból olvasni erről is, hiszen évtizedekig másképp gondoltad te is, meg én is, miképp zajlik a háttérmunka a zenekar zárt ajtajai mögött. De ugyanilyen őszintén cikizi saját magát, a haját, öltözködését, a klipeket, bármit. Fogalmazzunk úgy, hogy helyén kezeli a mai fejjel már tényleg furának ható látványvilágot, ami bizonyos korszakokban a zenekart, meg az egész metálvilágot jellemezte.

Ahogy említettem, kicsapongó életmódjáról szerencsére nem ír túl behatóan, de ahhoz épp elég információt kapunk, hogy miért nyílt meg nehezen kapcsolat(ok)ban, miképp ment tönkre a házassága, és találta meg a végleges boldogságot és azt a családi életet Erin oldalán, amire igazából mindig is vágyott. Paul Stanley lelkét a fülműtétjén kívül Az Operaház fantomjában való címszereplés, illetve az AboutFace programban való részvétel is gyógyította, mely szervezet sérült arcú gyerekeknek segít a beilleszkedésben. Mára örök zenei partnerével, Gene-nel is megtalálta a hangot, inkább csak röhögnek egymás rigolyáin, de ugye ez így megy, ha az ember megbékélt a világgal, magával és maga mögött hagyta a „váltsuk meg a világot″ gondolatokat.

Büszkén mondom, hogy a kisebb-nagyobb fekete-fehér és színes fotóval bőven illusztrált könyvet Ádámunk fordította, aki számos hasznos lábjegyzettel is gazdagította a történetet. Az olvasmányos, kimondottan gördülékeny, szórakoztató, helyenként elgondolkodtató történet többször olvasós darab, és ha eddig csak távolról ismerkedtél a zenekar történetével, bátran ajánlom, rajongóknak meg mondanom sem kell, hogy kötelező a polcra tenni.