Shock!

Minden szempontból példaértékű, ahogyan megjelent magyarul Rex Brown 2013-as önéletrajza. Bevallom, előzetesen kicsit szkeptikus voltam, amikor a több hasonló könyv fordítójaként ismert Dudich Ákos, illetve Horváth „Pityesz" István (FreshFabrik, Neck Sprain satöbbi) totális D.I.Y.-filozófiával, közösségi finanszírozással vágott bele a magyar kiadásba, de az eredmény végül őket igazolta, meg persze azt, hogy duma helyett próbálkozni kell, és fanatikusan tolni, amiben hiszel. A dolog olyannyira megállt a lábán, hogy most már ott tartunk: akár folytatása is lehet. Ebből a szempontból egyébként külön jó ötlet volt Rex könyvével kezdeni, hiszen a Pantera a műfaj egyik leghatalmasabb legendája, akiket a mai napig megveszekedetten imád mindenki, aki pedig esetleg mégsem, többnyire az is csak a legnagyobb tisztelet hangján szól róluk. A metal egyik oszlopáról van tehát szó, abszolút örökérvényű jelenségről.

Ami magát a könyvet illeti, akadtak viták A Pantera igaz története – Belső szemmel kapcsán, de úgy gondolom, ez minden hasonló megjelenés esetében természetes. Egy alapból is elég súlyos karriertörténetről beszélünk, amely a leghatalmasabb sikerek után, óriási drámák közepette kapott gellert, majd a lehető legtragikusabban végződött, megfosztva a folytatás reményétől mind a csapat tagjait, mind a rajongókat. Egy ilyen sztorit elég nyilvánvalóan nem lehet anélkül elmesélni, hogy valaki ne sértődjön meg az érintettek közül... Rex hangsúlyozza is a könyvben, hogy mindez csak az ő verziója, mindazonáltal bizonyos részek olvastán az ember így is felhúzza a szemöldökét.

Maga a kötet nem túl vastag, stílusát tekintve pedig könnyen és gyorsan olvasható: Rex és Mark Eglinton rockújságíró olyan hatást keltenek, mintha a basszer ott ülne veled szemben az asztalnál, és nagy vonalakban, a lényegi eseményekre szorítkozva, itt-ott kissé csapongva, sztorizgatva elmesélné neked, hogyan is volt az, amikor minden idők egyik legnagyobb, legfontosabb és legjobb metalbandájában játszott. Biztosan lehetett volna bővebb lére ereszteni ezt a történetet, de Rex nem az a szószátyár típus: ami a szívén, az a száján. A Pantera sztorija elég jól dokumentált, vagyis néhány apróságtól eltekintve nem mondhatnám, hogy aki képben van, annak túl sok új részlettel szolgál majd a könyv az egyes karrierállomásokat illetően. Abból a szempontból viszont igenis más perspektívából láttatja a dolgokat, hogy Rex nagyon őszintén, sőt, kendőzetlenül beszél a csapat belső dinamikájáról, személyi viszonyairól, feszültségeiről.

Számomra mindenképpen ez jelenti a könyv elsődleges érdekességét, ugyanakkor itt értünk el ahhoz, amire fentebb is utaltam: roppant izgalmasak ezek a részek, de nem tagadom, kissé furcsa is, hogy a basszer ennyire nyíltan tár fel bizonyos gyengeségeket, apró, de a tagok jellemét, személyiségét annál beszédesebb módon megvilágító kis mozzanatokat. Vinnie Paul például minden túlzás nélkül fafejű, hisztis, egoista, szánalmas tulokként jön le a könyvből, és ezt még az sem oltja ki, hogy Rex egyébként többször hangsúlyozza, mennyire szeret mindenkit a volt tagok közül, akármi is történt közöttük az évek során. Nem véletlen, hogy ezeket a részeket például Phil Anselmo is szükségtelennek és bántónak ítélte a dobost illetően... És ugye minden éremnek két oldala van. Rex amúgy nemcsak Vinnie-t, hanem az egész Abbott-famíliát érdekesen ábrázolja, kap eleget a tesók apja, a korai években a Panterát menedzserként terelgető – és mint kiderült, alaposan lehúzó... – Jerry is, és ugyan Darrellről csakis a legnagyobb elismerés és szeretet hangján szól, az azért így is lejön: a 2004-es szörnyűség után róla kialakult, idealizált médiakép nem feltétlenül fedi a valóságot. Márpedig Rex konkrétan velük nőtt fel, tehát ha valakinek, neki alighanem hihetünk ebben a tekintetben... Ami pedig a többit illeti, Anselmo szerint például amiket a Downból történt távozásáról ír, tényleg legfeljebb saját verziónak tekinthető. De hát ugye az érintetteken kívül soha senki nem fogja tudni, pontosan mi és hogy történt ezekben a kínos szituációkban...

Két alkalommal volt szerencsém találkozni Rexszel, és nagyjából olyan benyomásaim keletkeztek róla a prágai, majd a budapesti interjú rövid ideje alatt, mint ami a könyvből is lejön: megjátszásnak nyoma sincs nála, a modora kissé nyers, de a maga módján azért elég barátságos, vág az esze, mint a borotva („street smart", mondanák az amerikaiak), és nem szereti a felesleges rizsázást, mellébeszélést. A könyv néhol érdes hangvétele alighanem ennek köszönhető, és hogy őszinte legyek, nekem rokonszenvesebb ez a stílus, mint ha a valóságot rózsaszínre festő giccsáriákat zengedezne. Mert ahogy ebből a bő 260 oldalból is lejön, a Panterában játszani bizony ugyanolyan kőkemény, embert próbáló feladat volt, mint bármilyen hasonlóan nagyra nőtt zenekarban. Aki azt hiszi, hogy a sztárzenészek élete egyszerű, és nem érti, miért robbannak szét nagy csapatok, mitől vesznek össze kibékíthetetlenül gyermekkori barátok a biznisz fogaskerekei közé szorulva, annak ugyanúgy csak ajánlani tudom ezt a könyvet, mint mondjuk a The Dirtöt, netán Slash könyvét vagy Duff McKagan hamarosan magyarul is megjelenő önéletrajzát. Az egyes helyzetek, emberek nyilván mindegyik esetben mások, a problémák azonban valahol nagyon-nagyon hasonlók.

Ami a magyar kiadást illeti, bizonyos apróbb fordítási pontatlanságok, következetlenségek, hibák becsúsztak, de ez majdhogynem kiküszöbölhetetlen, és a dolog egyáltalán nem zavaró mértékű. Mint mondtam, a vállalkozás példaértékű, Rex könyve meg tanulságos – ajánlom mindenkinek (főleg, hogy shockos fotók is kerültek bele anyánktól), és várom a folytatást. Sőt, tippjeim is lennének hozzá Max Cavalerától Dave Mustaine-ig... Ha pedig idén végre tényleg kijön Phil Anselmo régóta készülő önéletrajza, azzal a négyosztatú sztori második arcát is fel lehetne villantani.

A könyvből itt rendelhetsz.