Shock!

Épp a Sound Of White Noise felvételeinél tartottam Scott Ian életrajzi könyvében, mikor az Anthrax néhány hete a Barba Negra Trackben lépett fel, és emlékszem, annyira magával ragadott a zenekari sztori, hogy elsőre szinte meglepődtem, mikor a csapat frontján John Bush helyett Joey Belladonnát találtam.

A gitáros faszi az Anthraxből – ezzel a címmel jelent meg magyar kiadásban Scott Ian és Jon Wiederhorn közös könyve, amely ismét csak Dudich Ákos, valamint a rajongók összefogásából született meg, ahogy korábban Rex Brown és Max Cavalera életrajza is, amely kettő összehozásában Horváth István Pityesz is alaposan kivette a részét. Max könyve ugyan még érintetlenül hever a polcomon, Rexét azonban olvastam, összehasonlítva őket pedig egyértelmű, hogy az Ian-sztori minden szempontból jobb és olvasmányosabb nála. Ennek elsődleges oka az, hogy a lapokon maximálisan átsüt Ian személyisége, azaz tényleg olyan az egész, mintha a saját maga által folyton nyüzsgő kis zsidóként aposztrofált fickó személyesen neked sztorizna. Emellett az is fontos, hogy ugyan Scottnak és az Anthraxnek is voltak sötétebb időszakaik pályafutásuk során, olyan szélsőséges kilengések, mint amik a Pantera gyakorlatilag valamennyi tagjára jellemzőek voltak, náluk szinte sosem fordultak elő. És persze olyan feldolgozhatatlan, személyes tragédiával sem kellett megküzdeniük, mint Dimebag halála. Így tehát míg Rex-történetét végig belengi egyfajta nyomasztó, borús hangulat, Scott könyvének hangulata kifejezetten optimista, végső konklúziója pedig nagyjából úgy foglalható össze, hogy „ugyan szoptunk eleget, de valahogy mindig sikerült kivakarnunk magunkat a szarból, és erősebbek vagyunk, mint valaha!"

Ez a hozzáállás pedig szinte folyamatosan érződik, így a könyv olvasása közben sosem érzed azt, hogy szünetet kellene tartani, mert sok volt már a nyomorból. Persze Scott is rengeteget ír elbaszott emberi kapcsolatokról zenekaron kívül és belül egyaránt, családon belüli viszályokról, tönkrement házasságokról és rossz döntésekről, de mindezt olyan stílusban teszi, hogy a pozitív végkicsengés akkor sem lehetne kérdéses, ha történetesen nem lennénk egyébként is tisztában azzal, hol tart most az Anthrax.

Amellett, hogy a csaknem négyszáz oldalas mű olvasása közben rengeteg szórakoztató, néha pedig totál eszement sztorit olvashatunk a főhős mellett a zenekar többi tagjáról és további muzsikusokról is (Dave Mustaine-től a Metallicán át egészen Al Jourgensenig, Meat Loafig és Dime-ig), van egy komoly hibája is a könyvnek. Mégpedig az, hogy néhány fontos epizodista (Paul Crook és Rob Caggiano például) szinte csak említés szintjén jelenik meg, a Dan Nelson-évekről pedig mindösszesen annyi szó esik, hogy a Worship Music előtti énekessel kapcsolatosan mindenki nézze meg a Wikipediát. Ráadásul valamiért az Armed And Dangerous is kimaradt az elbeszélésből, ezek pedig akkor is furcsa és sajnálatos hiányosságok, ha ez a könyv nem az Anthrax, hanem Scott Ian Rosenfeld történetét meséli el.

Mindezek mellett az A gitáros faszi az Anthraxből egy kifejezetten olvasmányos, jó könyv, amiből tényleg csaknem minden kiderül, ami Anthrax-rajongót érdekelhet. Ráadásul, ha átrágod magad rajta, tuti, hogy azt a jellegzetes, kopasz, kecskeszakállas fickót is egy életre megkedveled.