Most a saját, személyes besorolásom alapján két fajtát csippentek ki az írók tengeréből: a tudatosan, illetve az ösztönből írót.
A tudatosan író emberek munkáját meglehetősen könnyű felismerni. Ők az “iparosok”, akik kitanulták, miként működik a betűvetés tudománya. Jellemző rájuk egy-egy bevált séma hű követése, több-kevesebb kiszámíthatóság, nagy fokú objektív szemszög. Közülük kevesen írnak én-regényt. 
Erre a típusra kiváló példa Dan Brown. Könyveiben kiválaszt egy főszereplőt, aki mellé tüstént odapasszint egy ellenkező nemű társat, akik a történetvezetés közben törvényszerűen közel kerülnek egymáshoz, mert ugye valamicske érzelmi szál sosem árt. Kiválasztja a szintén kötelező főgonoszt vagy gonoszokat, hisz nélkülük tapodtat sem mozdulhatunk. Ugyan ki elől menekülhetnek, bujkálhatnak, és ki ellen tervszőhetnek hőseink, ha nem a galád, becstelen, korrupt fél ellen? És végül ki fölött arathatnának diadalt? Dan Brown cselekménye mindig jól átgondolt, aprólékosan előre megtervezett, logikára alapozó és távolságtartóan szemlélődő. Ettől azonban még lehet kitűnő. Őt nem azért ajánlott olvasni, mert trendi, hanem mert nagyszerű ötletekhez nyúl, valamint a könyveiben érdekes, elgondolkodtató témákkal, illetve tetemes mennyiségű tudnivalóval szembesülhetünk.
De itt a másik csoport: az ösztönből írók köre. Ők már sokkal inkább kaphatók én-regények kreálására, történeteik változatosabbak, kiszámíthatatlanabbak, érzelmesebbek, látásmódjuk merőben eltérő a fentebb leírtaktól. Ebbe a csoportba sorolom Laurell K. Hamiltont, akinek munkáival a tavalyi év során találkoztam. Bár az írónő futószalagon termeli az Anita Blake-könyveket, mégis biztosra veszem, hogy ő jóval kevésbé tervszerű és előre kiszámított. Az első hét vámpírvadász kötetet egy pakkban rendeltem s kaptam meg, így aztán hónapokig valósággal ezeken éltem, ami az olvasást illeti.
Laurell egyetlen főhősnő köré építi regényfolyamát. A történetek a mai való életünkben játszódnak – leszámítva azt, hogy eme kötetek világában a vámpírok, a vérfarkasok, vagy épp a patkányemberek épp oly természetesek, mint a fák vagy a felhők. A sztorik dugig vannak fura szerzetekkel. 
A kapafogúak, illetve a vérállatok népes táborán túl találkozhatunk jó és rossz boszorkányokkal, félig kígyó-félig ember teremtményekkel, alakváltók egész seregével, ráadásul Laurell mindezt úgy képes előadni, hogy egyetlen pillanatig sem érezzük magunkat meseországban. Neki még azt is hajlamosak vagyunk elhinni, hogy tündérek élnek köztünk… A történetek kivétel nélkül izgalmasak, pergően cselekményesek, noha esetenként kissé túl vannak bonyolítva. A férfi karakterek rendre úgy festenek, mintha átmenetet képeznének a középkori lovagok, illetve a napjainkban élő rockerek között. A szinte kötelező lóhajhoz zsabós-csipkés ingek, bőrnadrágok, combközépig érő csizmák dukálnak. Hamilton érzékletesen, “látványosan” ír, ráadásul mindvégig kellemes a soraiból áradó fanyar, gyakran önironikus humor. Stílusa laza, vagány, néhol kissé pőre. Külön dicséretet érdemel a fordítók csapatának nagyszerű teljesítménye.
Ahogy a könyveket egymás után olvastam, egyfajta rossz érzés kezdett kibontakozni bennem. Bár valamennyi sztori szórakoztató és letehetetlen, bennem a “honnan hová tartunk?” kérdés mind erősebben motoszkált. Biztos vagyok benne, hogy Laurell könyvei is afféle önmagukat író történetek – legalábbis részben. 
Ez erősen jellemző az ösztönből írókra. Megvan az alapötlet, némi homályos körvonalazással, és ez elegendő is ahhoz, hogy tollat ragadjon az illető. A többit majd elintézik a regény szereplői maguk. És ez szerencsés esetben működik is. Laurell könyvei is korrektül bevégzik a sorsukat – nekem a hosszú távú tendenciával van gondom. A kezdetek kezdetén Anita Blake nem több, mint “egyszerű” vámpírvadász és zombikeltő, aki gyakorta besegít a zsaruknak a természetfölötti bűntények felderítésében. Ahogy haladunk a történésekben, a hölgy tudása és hatalma nőttön-nő, egyre elképesztőbb és vadabb dolgokat tud művelni élőkkel és holtakkal egyaránt. Az eleinte ellenségként kezelt vérszívók idővel barátokká – sőt, még többekké is… – válnak, azonkívül dögös kis barátnőnk uralmat szerez a vérfarkasok, majd a vérleopárdok fölött is. (Várom, hogy a patkányok mikor kerülnek sorra…) Úgy tűnik, ennek a fejlődésnek nincsenek határai. Az alapelv (ki ellenség, ki barát) nagyjából sutba dobódik, de ez önmagában még nem nagy baj. Mindannyian meggondolhatjuk magunkat olykor, még ilyen fontos kérdésekben is. A végtelenkedő hatalom azonban időnként már badarságnak tűnik.
Az sem válik az újabb részek javára, ahogyan az írónő Anita Blake magánéleti kapcsolatait bonyolítja. Hat regényen keresztül képes fenntartani a vívódást, a hosszas lamentálást és vágyakozást, míg végül hősnőnk beadja a 
derekát és szeretőt választ magának. Ez eddig okés, ügyesen húzta-halasztotta a dolgot. Amikor azonban beleolvastam a netre felrakott legújabb rész elejébe (hihetetlen, de a tizennegyedik!), elhűlve láttam, Anita min vívódik éppen. Azon, vajon terhes-e, és ha igen, vajon a hat (!) szeretője közül kitől. No, ez az, ami kissé már megfekszi a gyomromat. Egyik végletből a másikba jutunk? Meggyőződésem, hogy Hamilton kezéből valamikor elkezdett kicsúszni a gyeplő, és csapdába esett önnön szövevényeiben. Nem szerencsés, ha már csak ilyen ötletek bedobásával, egy-egy szál túlzásba vitt fejlesztésével tudja szinten tartani az érdeklődést. Ettől persze lehetnek az újabb, nálunk még kiadatlan kötetek is érdekfeszítőek, de ismét csak a tendenciára tudok gondolni… Majd meglátjuk. Ne legyen igazam.
Néhány szót a regények külsődleges megjelenéséről. Az első két kötet (Bűnös vágyak, ill. A nevető holttest) bizony tartalmaz hibákat. Nem ritkák az elírások, tördelési bakik. Ez zavarhatja mindazokat, akik – velem együtt – arra is odafigyelnek, milyen a nyomtatott szöveg minősége. A harmadik résztől aztán jelentős javulás tapasztalható, a könyvek szinte hibátlanok – egészen a hatodik részig. A Gyilkos tánc ugyanis meredek mélyrepülést produkál a béka feneke alá. (És most nagyon finoman fogalmaztam.) 
A kötetben szó szerint hemzsegnek a bosszantó, ordenáré jelenségek. Rengeteg betűhiba, értelmetlenül összerakott mondatok tömkelege. Mintha mindenki megőrült volna. Nem tudom, ebből konkrétan mennyi a kiadó és mennyi a nyomda sara, mindenesetre bátran szégyellhetik magukat a csapnivaló munkáért.
Eme kiakadás után örömmel tapasztaltam, hogy a következő, sorrendben hetedik rész (Égő áldozatok) ismét a jó minőségű kötetek számát növeli. A nálunk legutóbb, karácsonyra kiadott epizódban azonban (Sápadt hold) már újfent hibákba botlunk. Valahogy nem akar nekik tartósan összejönni a jó színvonal fenntartása – pedig nem ártana.
Ettől függetlenül mindenkit arra biztatok, bátran vágjon bele a történetekbe, ha remekül akar szórakozni. Laurell egyszerre biztosít az olvasó számára krimit, komédiát, erotikát és horrort, ráadásul mindezt egy különleges, darkos –némelykor brutálisan véres környezetbe telepítve. Aki nekifog a sorozatnak, feltétlenül szerezze be az összes kötetet és szép sorjában haladjon velük, hisz a történetek minden szempontból egymásra épülnek, csak így élvezhetők igazán.
Személyes kedvencem a Kárhozottak cirkusza, amely számomra még társainál is izgalmasabbnak, fordulatosabbnak mutatkozott, de egyik részt sem nevezném gyengének. Azt kívánom, ugyanígy érezzek a tizennegyedik felvonás után is…
