Bármennyire alaposan dokumentáltuk a budapesti Ad Astra évtizeden is túl nyúló pályafutását, legtöbbünknek már csak ködös emlék a zenekar 2008-as keltezésű, első teljes albuma, a Crust Of Ego. Igazából már az az anyag is egy hosszabb időszakot foglalt össze, és minden gyermekbetegségével együtt is egy értelmes, izgalmas dolog született meg ott – azóta pedig e téren a csillagok állása semmit sem változott. Öt év relatív csendet (már ami a kiadott hanghordozókat illeti, hiszen a klubokban felettébb aktív volt a banda) tör meg most az Open Wide, mely a korábban felvetett erényeket karakteresebb, arcbamászóbb módon kínálja.
No persze akadnak itt újdonságok is jócskán, a változás amúgy is rendszeres vendég az Ad Astránál. A Mechanikus Narancs világába teleportált tizenegy dalban mutatkozik be „hivatalosan" is énekesként a csapat gitárosa, Erdélyi Péter, aki már 2009 óta birtokolja a mikrofont. A kényszer szülte helyzet végül pontot tett a hosszas énekes-keresés végére, hiszen remélem, nem csupán én gondolom úgy, hogy Péter a dallamos és a karcos vokált illetően sem vall szégyent, mi több, remek teljesítményt nyújt a lemezen. A torka ugyan nem a „legvastagabb" ehhez a zenéhez, de technika és érzelmek terén is meggyőző. Vári Gábor a szegedi Black Hole-ban mindehhez olyan hangzást kevert, melyben világosan kitűnik a banda fő erénye, a kemény, feszes alapokra építkező finom progresszivitás. Aki ehhez Péteren kívül a legtöbbet hozzátesz, az a másik Erdélyi, a basszusgitáros Csaba. Jól kivehető, határozott, kreatív játéka az a bizonyos, megfelelő időben begyújtott, titkos rakéta.
megjelenés:
2012 |
kiadó:
szerzői kiadás |
pontszám:
7 /10 Szerinted hány pont?
|
A problémák ott kezdődnek, hogy a dalcsokor hallgatóan nem egyetlen stúdiós session terméke, hanem egy hosszabb időszak különböző hatásainak színes egyvelege. Ez a tarkaság pedig gyakrabban vált ki nálam értelmezési zavart, mint elégedett bólintást. A Paycheck irgalmatlan húzással, súlyos riffekkel indít, majd a Fake ragadós dallamokat, és egy funkos basszusra építkező (egyébként szimplán zseniális) leállást hoz. A The Substitute mindezek után groovy és gépies, még mindig erős és szerethető, de mintha nem is ugyanazt a zenekart hallanám. Ars poeticájuk véleményem szerint a Binary Bravery környékén foglalható össze, ez a Subscribe-ízű szerzemény sokkal inkább mutatja az önálló arccal rendelkező Ad Astrát, mint például a Valaha-Progresszívnek-Nevezett klisékből összehordott Into Sour. Eszembe jut még a lemezt hallgatva a Pantera éppúgy, mint itthonról a Stonehenge vagy a Wendigo, lassacskán el is veszteném a fonalat, de szerencsére a Director's Cut / Undone zárás méregerős epikája visszahozzák a jó hangulatomat. Előbbiben a stonedirtös Tarjányi - Kemencei párosnak is komoly érdemei vannak.
A csapat tempójához szerintem jobban idomulna a gyakoribb EP-s megjelenés, de ha ők így érzik kereknek a történetet, abban is van ráció. Kraft pedig még inkább, így – bár ma sem tudom, hányadán állok a srácokkal – a bizalmam töretlen. Akik pedig ilyen érzékkel képesek egy csontig koptatott popslágert (Peter Gabriel - Sledgehammer) metalosítani, azok méltók is a bizalomra. Az Ad Astra egy vérszegény faj életerős példánya.
A lemez a zenekar honlapjáról ingyen letölthető.
Hozzászólások